x

Debrecenbe kéne menni

Hírek , beszámolók, úti cél ajánlók

Debrecenbe kéne menni

Feltöltve: 2011-07-08

Debrecenbe kéne menni, de nem pulykakakasért, inkább bebarangolni a 650 éves kálvinista Rómát. De hogyan vágjunk neki? Természetesen IC-vel, annak is a különleges „Debrecen Expressz” nevű múltidéző kocsiján induljunk a cívisvárosba. Mi így tettünk.

A kocsi, amelyen útközben megismerkedhetünk a helyi ízekkel, míg Debrecen felé robog, az időben is visszavisz. A középső asztalnál régmúlt idők házaspárjának rongybábúi ücsörögnek, az ablak fölött pedig egykori és felújított nevezetességek idézik az évszázadokat.
Mindezeket élőben is látni kell, így mi sem természetesebb, mint, hogy megérkezve első teendőnk gyalogos városnézés lesz. A térré szélesedő sétáló utca, az egykori Piac utca, árusoknak adott otthont, de itt található a Városháza is. A gyönyörű klasszicista épület azzal büszkélkedhet, hogy 1849-ben benne lakott Kossuth Lajos, de itt őrizték a Szent Koronát is. A három református templomot, a Nagytemplomot, a csonka tornyú kistemplomot és a vörös templomot csak kívülről tudjuk megnézni, pedig az utóbbi fő nevezetessége, hogy kálvinista templom létére gyönyörű freskók díszítik falait. Szintén csak kívülről látjuk a híres Debreceni Református Kollégiumot, ahol az idők kezdetétől már a római demokrácia elvei alapján működött az oktatás, így az ifjúságot a választott szenior, a diáktársadalom feje vezette. Míg a katolikus iskolák az elitképzésről voltak nevezetesek, a református kollégium a szegény tehetségeket karolta fel, így diákoskodhatott itt Móricz Zsigmond is. A debreceniek szerint persze Nyilas Misi története nem itt, hanem Sárospatakon játszódik.

Kárpótlásul, hogy csupán kívülről szemlélhettük meg számos nevezetességet, elsőként tekinthetjük meg a felújítás alatt álló Déri Múzeumot és a látványterveket. Az épület még munkaterület, lefedett padlón közlekedünk benne, de az előcsarnok és az emelet gyönyörű csillárjai már így is elkápráztatnak minket. Felújítva várja Munkácsy Mihály trilógiáját a terem, ahol most a látványterveket kivetítőn nézzünk. A névadó, az egykori gazdag selyemgyáros, Déri Frigyes lelkes műgyűjtő volt, s olyan hatalmas gyűjteményt adományozott a városnak, hogy azokat egyben soha nem tudták kiállítani. A mostani tervek között viszont szerepel, hogy amit lehetséges, időszakosan cserélve mutatnak be, így majd érdemes újra és újra ellátogatni a múzeumba.

Még megnézzük a megyeházát, ezt a szecessziós kis ékkövet és vetünk egy pillantást a Kölcsey nevét viselő Református Tanítóképző épületére, mielőtt a Nagyerdő felé fordulunk. Magyarország első természetvédelmi területe nem méretéről, hanem égig érő fáiról kapta nevét. Itt a kocsonyás tölgyek 25 méteresre is megnőnek, s két- háromszáz évesek is lehetnek. A város tüdeje kedvelt kirándulóhely, hosszabb sétára azonban most nem vállalkozunk, mert vár ránk az Aquaticum Gyógy- és Termálfürdő.

A fürdőt üvegkupolás tető borítja, középen pálmák és számtalan medence. Van nyakzuhany, jakucci, sodrófolyosó, minden mi testnek –léleknek felfrissülésül szolgál. A vacsorát a klasszicista stílusban épült régi Vigadó hangulatos kerthelységében fogyasztjuk, ahol az alföldi város egyik specialitását, a kemencés csülköt tálalják fel, megalapozva egy kupica hajdúsági rettenetessel.

Vacsora végeztével állatkerti túrára indulunk, hogy szemre vételezzük az éjszaka vadjait. Oroszlánbőgés fogad minket, majd a pingvinek felé haladva más gyanús hang is vegyül közé, égzengés és villámlás kísér utunkon. Megismerkedünk az elénk totyogó pingvinek szokásaival, de a szerencse múlandó, egykettőre bemenekülünk a szakadó eső elől a vízilovak fedett szállására. Meglepődve szemlélem a több száz kilós vízilovat, ahogy kecsesen lépdel le a keskeny lépcsőn, hogy beletoccsanjon a medencébe, miközben minket esőkabáttal látnak el. Hiába minden, az égiek nem kegyelmeznek, úgy zuhog, mintha dézsából öntenék, feladjuk, így is ronggyá ázva érünk a szállodába.

Másnap reggeli után egy rövid buszozás után megérkezünk a délibábos Hortobágyra. Délibáb sajnos már régóta nincs, de a Hortobágy a legszebb arcát mutatja. A tegnapi nagy esőnek nyoma sincs, a vizet beitta a puszta és a szikrázó napsütéses égboltot csak néhány bárányfelhő tarkítja. Első utunk a vadasparkba vezet, ahol a letűnt állatokat mutatják be. Látunk őstulkot, farkast, rókát, kócsagot, sőt vadmacskát is kölykeivel együtt.
Ezután újabb kalandtúra következik, szekérrel vágunk neki a pusztának. Nem irigylem a régmúlt idők utasait, mi csak másfél órát utazunk, de máris szétráz a járgány. Cserében végignézhetjük a híres öt lovas a ló hátán állva száguld és a ló ültetése-fektetése produkciót, majd elsétálunk a szürke marha gulyához, látunk ökörszekér hajtást és rackajuh akolt, a sok fekete közt egy szem fehér lóg ki a sorból.

A helyiek elvittek minket ahhoz a házhoz is, ahol a ház falát régi mézeskalács díszíti. Radics László eredetileg orvosi műszerész, de beházasodott a mézeskalács készítésbe, feleségének felmenői egy évszázadra visszamenőleg a híres debreceni céhes ipar mesterei voltak, s a szerelem nem csak asszonyt hozott a házhoz, de egy új hivatást is. A múlt és a tradíció nem csupán a tésztakészítésben, de a száz éves ütőformákban is megtalálható.

Mézeskalácsok között

A leginkább konyhára emlékeztető műhelyt egy eredeti fatüzelésű sütő uralja, és melegíti is. Házigazdánk nyomban hozzá is lát a mézeskalács készítéséhez, közben elmondja, hogy ventilátort nem lehet beállítani, mert az szétfújja a lisztet, a légkondicionáló pedig megváltoztatja a tészta állagát, így marad a szellőztetés, ami nyáron édeskeveset ér. Régi fateknőben gyúrja a tésztát, ami lisztből, cukorból és virágmézből készül, mint mondja, azért, mert legalább öt féle virágból készül, így ízesebb és többféle vitamin van benne. Mivel a tésztában nincs tojás, nem romlandó, annak idején a mesterek kigyúrták a tésztát, majd jó időre eltették pihenni, s mindig annyit vettek elő belőle, amennyi éppen kellett. Radics Lászlónál is mindig van kikevert tészta, amit gyúrás után hosszú gurigába teker, a gyerekek örömére játszik is kicsit vele, kígyót formáz: „benyomom és megformázom a szemit, kicsit tekerődzik is.” Szerencsés vagyok, mondja, mert sikerült egy olyan asszonyra akadni itt a környéken, aki nagyon szép és használható ütőformákat farag, mert az ütőformánál nem elegendő, hogy a negatív minta mutatós legyen, minden pontján megfelelő mélységűnek kell lenni, hogy a tészta megálljon benne.

Közben méricskéli és szabja a tésztát, amit az ütőre helyez. S, most kiderül miért is nevezik ezt ütőformának. A tésztát egyenletesen bele kell ütögetni a formába. Ezt csak kézzel lehet szépen megcsinálni, mondja, volt, aki gumikalapáccsal próbálkozott, de nem nagy sikerrel. Most kiemeli a már kész formát, ami már mehet is a sütőbe. A polcokon megannyi forma sorakozik: van itt hagyományos szív, huszár, baba, kerek tányérforma, puszedli is.

Debrecenben az 1700-as évektől hagyománya van a mézestészta megformálásának és ma is híres arról, hogy csak itt alkalmazzák ezt a sajátos technikát. Kis zacskó kóstolót vásárolok az otthoniaknak, s további nevezetességek felé veszem utam, de még sokáig elkísér orromban a mézeskalács illata.

Ebédnél megkóstoljuk a híres slambucot, majd irány a Nagyállomás. Ahogy mondják Debrecenben minden kis vagy nagy, így mi is kis szomorúsággal válunk el Debrecentől, nagy fogadkozással, hogy még visszatérünk. A „Debrecen Expressz” külön kocsijában még csemegézünk a nagy múltú mézeskalácsból, s bő két óra múlva meg is érkezünk Budapestre.