A debreceniek a MODEM Galériánál vártak minket biciklis tanulmányútra, meg akarják mutatni, hogy a közel 500 milliós uniós támogatásból milyen bicikliút épült a város nevezetességeihez. Évekkel ezelőtt még óvatosan kóstolgattak minket a turisztikai szakemberek, hogy vajon hajlandók vagyunk-e drótszamáron is velük tartani, de ma már a legtermészetesebb, hogy velük kerekezünk erdőn, mezőn, városon át. Egészségesebb és vidámabb így, többet látunk a tájból és az emberekből is.
Vannak emlékeim, hogy milyen érzés alföldi városban biciklizni. Nagyon jó. Senki nem siet annyira, hogy ne figyeljen oda a többire. Minden megoldódik, mindenki kényelmesen odaér, ahova akar. Az autós nem tesz úgy, mintha biciklit még soha nem látott volna, a biciklis nem gondolja, hogy kiváltságai vannak, és elkaszálhatja a zebrán igyekvő gyalogost, vagy visszaélhet az autós türelmével. A gyalogos pedig nem utál mindenkit, aki kerekeken robog. Harmonikusan lüktet a város, csupa szín, mozgás, vibrálás, mégis megnyugtató, hiszen mindenki tudja a helyét.)
Ködszínház a Nagyerdőn
Debreceni vendéglátóink egy része saját kerékpáron érkezik. Jó érzés, hogy olyanok hívtak meg minket, akiknek az életük része a kerékpározás, azzal járnak munkába, piacra, barátokhoz. Egyikük rózsaszín biciklit tol, hátul a csomagtartón egy szál gerbera virít. Van egy biciklis áruház, és ott árulnak ilyen csodákat. A másik vendéglátónk biciklije egy indián ló színeit viseli, fehér is, barna is. Ez a bicikli egyedileg készült, régi szovjet kerékpárból van a váza, szívesen haza is vinném.
Túránk a Modemtől indul. A Nagyerdőbe megyünk, amely a város vigalmi negyede.
A biciklizést számomra az is izgalmassá teszi, hogy véletlenül magas sarkú cipőben érkezem. De ez nem lehet akadály, kérek egy mokány kis vasparipát, amelyről könnyen le tudom tenni a lábam, és máris ugyanúgy száguldok, mint aki bicikliversenyzőnek öltözött.
A Nagyerdő fái közt suhanni felhőtlen öröm. A Ködszínház, vagyis a 35 méter magas szökőkút még ilyenkor, nappal is kellemes attrakció. Eredetileg 60 méter magasra tervezték, de kiderült, hogy ebben a magasságban annyira gyakori a légmozgás, hogy csak évi 5-6 alkalommal lehetne a vízsugárra képeket vetíteni. A 35 méteres magasság viszont biztonságos. Biztosan sokan vannak, akik szeretnének bejutni egyszer a debreceni futballstadion öltözőibe, VIP- helyiségeibe.
)
Valaki azt mondta, hogy egy ilyen, világszínvonalú stadionban még furcsább, ha nem megy annyira a játék, mintha csak egy egyszerű pálya lenne itt.
Csokonai és a debreceni csoki
Ebédre a négycsillagos Hotel Líciumba vártak minket. A szálloda a Kölcsey Központban található, 88 szobája van, fő profilja a konferenciaturizmus. Vendéglátóink az egészséges étkezést a helyi specialitásokkal kombinálták. A csirkemellhez zsenge zöldségeket kaptunk, utána csörögefánkot házi baracklekvárral. A bőséges ebéd után már gyalogosan jártuk a várost. Megtekintettük a Kossuth szobrot és Csokonai szobrát, az Aranybika Szállót, amely mégiscsak kinyitott újra. A debreceni nagytemplomot és kistemplomot, és kívülről láttuk az Ikon éttermet is, amely a fine dining mozgalom debreceni támaszpontja. Sétánk egy olyan hangulatos utcácskában végződött, amely a helyiek elmondása szerint kiesik a belvárosi forgalomból, pedig mi annyi érdekeset láttunk itt. Slambucfőzést, házi lekvárokat, pálinkákat, és egy csokiműhelyt is, ahol egy közvéleménykutatás alapján elkészítették a város csokiját, amely mézeskalácsos fűszerezésű és tört mogyorós. Ebből a finom csokiból olyan változat is készül a PM Choco műhelyében, amelynek a csomagolása Debrecen fő nevezetességeit ábrázolja: többek közt a Csokonai Nemzeti Színházat, a Református Kollégiumot és a Móricz Zsigmond által is emlegetett nagytemplomot. A legfinomabb szerintem a zöldteás bonbon volt, de ibolyásat és chilis-narancsosat is élvezettel kóstoltam. Debrecenben biciklizni is, barangolni is, beleveszni is jó a városi rengetegbe, ahol minden annyi régi történetet őriz.)
)
