x

Pannon borrégió

A régió, a Duna, a Dráva és a Balaton által határolt dombvidéken és a közülük kiemelkedő Villányi-hegység illetve a Mecsek déli oldalain négy borvidéket foglal magába.

align=left A Dél-Dunántúlon vörös és fehér borokat is termelnek, de a hangsúly a vörösborokon van. A XX. század elején még a kadarka és a kékoportó volt a vörös borok alapja, az elmúlt évtizedekben a kadarkát felváltotta a kékfrankos és tért hódítottak a nemzetközi fajták: Cabernet Sauvignon, Cabernet Franc, Merlot. Ez utóbbiakból sokszor új fahordóban érlelt bordói típusú cuveé borok készülnek. A fehér fajták közül az olaszrizling, a hárslevelű, a rajnai rizling és a Chardonnay a meghatározó.

A táj és a talaj

A dél-dunántúli táj hangulatában megjelenik valamifajta mediterrán hatás, annak ellenére, hogy az igazi mediterrán térségtől több száz kilométer választja el a régiót. Ha valaki Budapest felöl gépkocsival, vagy vonattal érkezik Pécs környékére, mindössze 200 kilométert tesz meg, mégis úgy érzi, hogy "délen"; van. A lágyan hullámzó dombvidék nagyrészt megőrizte a török háborúk után betelepülők által kialakított falvak, kisvárosok arculatát. Persze a mediterrán hangulatot biztos nem ők hozták magukkal, hiszen a telepesek jórészt északról érkeztek. Talán inkább a tagolt felszínnek köszönhető a táj mikroklímája, ami így különösen kedvez vörös borok készítésének. A tolnai és a baranyai dombvidék alapkőzete agyagos, homokos üledéktalaj, amit lösz és vályog borít. Sok helyen lösz és vályogtalaj fedi a Villányi hegység és a Mecsek mészkőtömbjeit is.

Szőlő- és bortörténelem

align=left Az előkerült leletek szerint szőlő és bortermelés már a római időktől folyik a Dél-Dunántúlon. A szőlőkultúra virágzását csak a török háborúk akadályozták, mintegy 150 évig. A XVIII. századi újra telepítések idején vált meghatározóvá a több tucat termesztett fajta közül két vörösbort adó szőlőfajta a törökök elől menekülő szerbek által a Balkánról hozott Kadarka és a német telepesek által Villányban meghonosított, állítólag portugál eredetű Kékoportó. A régió inkább vörösborairól ismert, de a siklósi, valamint a tolnai és mecseki területeken fehér fajták voltak többségben: Olaszrizling, Hárslevelű, Cirfandli és a Furmint.

A Kadarkával meghonosodott a balkáni eredetű vörösbor készítési eljárás is. A megtaposott kékszőlőt Szekszárdon a szőlőben álló tanyán Villányban a falu határában lévő pincesoron épült présházban nagyméretű fakádakban erjesztették. Az erjedés befejeződése után a törkölykalap tetejét sárral betapasztották és egy hónapig így érlelték. Ezután kerültek a borok a hordókba. A Dél-Dunántúlon készítettek sillernek vagy fuchsli-nak nevezett rövidebb héjon áztatással világosabb, piros színű, kellemes friss ízű borokat is.

A Dél-Dunántúl Régión belül - legalábbis, ami a vörösborokat illeti - megkülönböztethetünk Villányi és Szekszárdi stílust, az előbbiek testesek magas tannin tartalommal és magas alkohollal, az utóbbiak szintén testesek, de lágyabbak, kerekebbek. Az utóbbi évtizedekben Villányban és Szekszárdon is előtérbe kerültek a nemzetközi fajták a Kékfrankos és a Kékoportó azonban továbbra is legnagyobb területen termesztett fajták.