x

Kerékpárral Spanyolországban

Kerékpárral Spanyolországban

Kis budai kávézó. Kolovratnik Krisztián hajszálpontosan érkezik, és megkér, hogy üljünk át a dohányzó részre. Felpörgetett életet él mostanában, és ennek arányában szaporodnak a csikkek is a hamutartóban. „Le akarok szokni” - mondja. Már régóta tudom róla, hogy végigment az El Camino-n kerékpárral. Szerettem volna erről már korábban írni. Most jött el az ideje...

Egy időben Barcelonában éltél...

Igen, egy jó ideig. Van is ott egy saját kerékpárom... egy garázsban áll, ha kimegyek, akkor azt használom.
Európában egyébként is imádok bringával közlekedni. Teljesen mindegy, hogy hol vagyok, Párizsban, Rómában, vagy Barcelonában... Leparkolok valahol, és két keréken járom be a várost.

Akkor mentél végig kerékpárral a Camino-n, amikor ez még nem volt divat...

Ez lassan hét éve volt... az első hosszabb út, amit megcsináltam. Bedobtuk a bringákat a kocsiba, azt sem tudtuk, hogy miről szól ez a dolog. Elmentünk a Pireneusokig, onnan indul az út, leraktuk az autót, és nekivágtunk.

Mennyit tekertetek?

Az út azt hiszem, nettó 870 kilométer körül van. De mi letekertünk olyan ezerkettőt, mert a városokban össze-vissza kóboroltunk. És a nehézsége pedig... Nyilván attól fura, hogy minden napra van egy új cél, reggel azért kel fel az ember, hogy azt elérje. Ettől nem is nagyon érzed a nehézségét, vagy legalábbis mi nem éreztük. Az egyik nagyon jó barátommal mentem, aki itthon annyit biciklizik, hogy nyáron minden héten egyszer átgurul Pasaréttől a Zugligeti úton lakó nagymamájáig. Ennek ellenére meg se kottyant neki. Nem viccelek. Pedig elég rendesen fel volt pakolva a bringa csomagokkal.

Tehát nagy levegőt vettetek, és...

Az első szakasz, a Pireneusokból legurulni az nagyon jó indítás.
Elég nagy szintkülönbségek vannak. Például a Galíciai-hegység, a Leoni-hegység az minimum1600 méter magas, talán több is. Oda föltekerni azért kemény. És két csúcs van egymás után, ráadásul földúton megy az ember. Tehát nem betonon, nem az EU-s úton megyünk, hanem földutakon, vagy keskeny ösvényeken. A másik nehézség, amivel az ember előre nem is számol, az a kiszámíthatatlan időjárás. Volt olyan teljesen egyenes, sík szakasz, ahol azt gondoltuk, ma letekerünk egy jó 160 kilométert, viszont végig olyan szembeszéllel birkóztunk, hogy pokoli küzdelem volt. Máshol meg agyagos föld, és egész nap szakadó eső nehezítette az utat. A kerékpár eleve negyvenöt kiló volt, az agyagos sár úgy tapadt a gumira, hogy a villánál megakadt, még tolni sem lehetett. Akkor kimentünk a tarlóra, ott persze rögtön defektet kaptunk... Mondhatom, hogy az időjárás sokkal inkább nehezítő tényező volt, mint a szintkülönbségek.

Ennyi eső esett augusztusban?

Gyakorlatilag mindenünk elázott, de annyira, hogy a becsomagolt mobiltelefonokat ki kellett dobni. Nem maradt egy darab száraz ruhánk sem. Képzelj el egy igazi szakadó esőt, amikor el akarsz jutni egyik városból vagy faluból a másikba. Szinte képtelenség, mégis haladni kell valahogy. Szóval sok mindent történt a tíz nap alatt. Fizikailag viszont meg se kottyant. Vagy nem érzi az ember annyira, vagy nem is tudom, miért. Nekem hét évvel ezelőtt itthon még nem olyan volt az élettempóm, hogy reggel hatkor keltem volna. Ma már igen, a kisfiam miatt. Akkoriban lazán bírtam délig aludni. Kint meg felkeltünk ötkor, mert tudtuk, hogy el kell indulni még a nagy napsütés előtt.


Az út fizikai részéről már beszéltünk. De mit jelentett neked ez lelkileg?

Nyilván erről nagyon nehéz beszélni. Sokan ezoterikus élményeket élnek át, és tényleg vannak olyan megtapasztalásai az embernek, amelyek elmondhatatlanok. Sokan, akik realista módon szemlélik a világot, azt mondják, biztos a fáradtságtól, a fizikai túlterheltségtől... lehet hogy attól, lehet hogy mástól, például hogy az ember a ráébred a magány érzésére. Elszakad a civilizációs görcsöktől, problémáktól. Az például fura érzés, hogy eltelik két nap, és feloldódik egyfajta furcsa görcs, amit itthon észre se veszel, hogy veled van a hétköznapokban. Rájössz, hogy ez egy létező dolog, mert ott pillanatnyilag nincs. Csak azt érzed, hogy el lehet lazulni, hogy nincsenek a civilizációs problémák, nem gondolkodsz olyasmin, hogy a csekkeket be kéne holnap fizetni, meg a nem tudom én mit el kéne intézni... ez teljesen megszűnik.

Tehát teljesen ki tudtál szakadni az itthoni körforgásból.. .

Teljesen. Nem számított az idő! Az is furcsa, hogy minden ember egy bizonyos cél érdekében van ott. Ki jobban akarja, ki kevésbé, ki egyáltalán nem törődik vele, mindenki máshogy csinálja, de valamitől nincsenek érdekellentétek. Nincs konfliktushelyzet, mindenki inkább segít a másikon. Valamitől sokkal letisztultabbak az emberi kapcsolatok. Aztán egyszer csak jön megint egy furcsa dolog. Az pedig az út vége. Furcsa beérni. Ezt is nagyon nehéz elmesélni. Furcsa, hogy az ember eléri a célját ott, és mégsincs vége. Eljutsz az Atlanti-óceán partjára, kint ülsz egy sziklán hajnali háromkor, végigcsináltad az egészet, mégsem zárul le valamitől. Olyan érzése van az embernek, hogy ez csak egy szakasz volt az életben. És ez olyan fura, nem felszabadító, nem könnyű. Furcsa érzés, amit nehéz így visszaadni szavakban.

Mennyire változtatott meg téged ez a pár nap?

Ez az egész egy olyan pluszt ad az ember életéhez, ami számít. Itthon nem veszed észre, hogy mi az, amiben élsz, mert természetesnek tartod. Ott rájössz, hogy mi a természetesebb a természetesnél. Mi az, amit el lehet felejteni, mi az, ami fölösleges, ami csak sallang.

Pár évvel később végigbringáztatok egy kevésbé ismert úton is Spanyolországban...

Igen, van egy déli Camino. Sevillából indul és ugyanígy fölmegy Santiago de Compostellába, ugyanolyan hosszú is körülbelül.
Ez az út egy csoda! Nagyon kevesen ismerik. Egy spanyol barátommal tekertük végig, és gyakorlatilag ketten voltunk az úton. Talán öt utazóval találkoztunk a 10-11 nap alatt.

Hasonló nehézségű, mint az északi Camino?

Szerintem nehezebb egy fokkal. Abból a szempontból biztos, hogy Andalúziában ötvenvalahány fok van napközben. Csak olajfák vannak, amelyek olyan magasak, mint én, tehát semmi árnyékot nem adnak. Fennsíkokon mész végig, ami azt jelenti, hogy reggel hattól délelőtt tíz óráig – ha nagyon kitartó az ember és bírja a bőre, akkor tizenegyig – lehet tekerni délelőtt, és este hat után lehet továbbmenni. Vannak olyan falvak, ahol egy lélek sem jár az utcán, mert a betonon aztán pláne hetven fok van. Légkondicionált bárokban ül az ember lényegében tizenegytől hatig.

Említetted már, ez egy régi út...

Ezt az utat a rómaiak építették, nem tudom a pontos dátumot, de azt hiszem, időszámításunk előtt 76-ban készült el az egyik része. Annak idején kereskedelmi útvonal volt, ami átvágta az Ibériai félszigetet délről északra. És ez az út tulajdonképpen megvan a mai napig. Ugyanazokon a hidakon megy át az ember, elképesztő kultúrájú városokon.

Mi a neve?

Úgy hívják, hogy Via de la Plata, az ezüst útja.
Nekem ez sokkal csodálatosabb volt, mint az északi. Az ember mintha a Marson járna. Nehezítő tényező ezen az úton, hogy felparcellázták. Képzeld el, hogy az ottani birtokok hatalmas gazdasági területét átszeli az út. Magas határkerítésekkel van elzárva, és mindenhol van egy kapu. Ki van írva, hogy a Camino-sok ne erre jöjjenek. Mégis mindenki átmászik, egyszerűen muszáj arra menni, mert másképp hatalmas kerülők lennének. Viszont sok helyen, főleg az andalúziai szakaszon ezek a területek bikalegeltetők. És egy lélek nincs ott, csak 80 bika, de az az igazi, spanyol, hatalmas szarvú, és köztük kell végigmenni. Döbbenetes, amikor először mentünk be egy ilyenbe. Tudtuk, hogy nem szabad, de ott kellett átmenni, mert arra volt az út.

Nyitva volt a kapu?

Hol nyitva volt, hol át kellett mászni, áttolni a bringát, de általában úgy vannak csak bezárva, hogy ki lehet akasztani ezeket a kapukat. Először furcsa szembesülni azzal, hogy az ember teker egy szokatlan, ismeretlen terepen, és egyszer csak három méterre tőled ott fekszenek ezek a batár bikák.

Nem volt veszélyhelyzet?

Nekünk hála istennek nem, de olyan volt, hogy a bikák lassan elkezdtek fölállni, mindegyik ránk figyelt, és elkezdtek lassan felénk jönni, ez elég torokszorító érzés. Az egyik szálláson hallottuk, hogy előttünk levő évben egy német nőt ökleltek fel a bikák, aki meg is halt. Odaszorították a kerítéshez. Tehát ezek veszélyes helyzetek, nyilván.

Ez azért nagyon másfajta útnak tűnik, mint az északi...

Nem tudom, az északi azóta mennyit változott, de amikor én voltam, a falvak még egyáltalán nem vesztették el identitásukat, vagy hogy mondják ezt. Nem lettek bazári falvak, turistás helyek.
A déli Camino meg aztán tényleg teljesen távol áll ettől. Sok helyen egy euróért aludtunk. Volt olyan település, ahol szállást keresvén megszólítottuk a helyieket, és mondták, hogy kérjük el a tornacsarnok kulcsát. És egy stadion jellegű tornacsarnokot megkaptunk ketten, bent aludtunk a focipályán. Az öltözőket használhattuk, bármit. Mondták, reggel majd dobjuk be a kulcsot.

Nem kértek érte egy fillért sem?

Semmit! Nagyon baráti a dolog. Volt, ahol egy néninél aludhattunk, azt mondta, gyertek be, pakoljátok le a cuccokat, reggel úgyis mentek tovább, hát most aludjatok itt. Nagyon közvetlen az egész, emberi, én ezt szerettem benne a legjobban. Nem tudom, hogy ez mára változott-e, mi maradt ebből a közvetlen hangulatból. Bízom benne, hogy megmaradt.

Gondolom, vannak még hasonló terveid a jövőre nézve...

Tudok még néhány utat, ami számomra nagyon izgalmas. Az egyik a Loire mellett végigbringázni, ott nagyon rég voltam, szerintem olyan nyolc éve. És van egy, ami a nagy vágyam, amit csak hallottam, de nem találtam még sehol meg... A kirgizisztáni High Way. Hallottál erről?

Nem.

A hadsereg útvonala volt... Ezer-valahányszáz kilométer, de állítólag döbbenetes út. Nem tudom, hol olvastam, egy társaság megcsinálta, fantasztikus beszámolót írtak róla, a fotók is gyönyörűek, amiket láttam!

Ez biztos egy veszélyes vállalkozás.

Nagyon. Ki is van írva, hogy ne lépj le az útról, mert aknásított terület. Nem lehet csak úgy beszaladni egy fa mögé... de azt is olvastam, hogy átlépsz a határon és nincs bolt. Nem tudsz venni egy üveg vizet. Csak jurták vannak, egy teljesen más világ.

Ez vágy marad, vagy meg is valósul szerinted?

Majd meglátjuk. A másik, ami még ilyen nagyon izgalmas számomra, az valahonnan Evian környékéről indul. Egy út az Alpokban, ami levisz az olasz-francia határhoz, a tengerpartra. Végigvezet az Alpok gerincén. Nem egy hosszú út, de állítólag csodálatos. A legvégén az ember több kilométerről meglátja a tengert...

Azért ez könnyebben elérhető cél, mint a kirgizisztáni.

Jóval, persze!
Ez még, ami nagyon izgat, de hát csomó ilyen van. Volt egy nagy mániám, fölmenni Dániáig, végigtekerni Skandinávia tengerparti részén, majd komppal átmenni Szentpétervárra, és irány Moszkva. Egyszer végignéztem, hogy a Transzszibériai Expressz vonalán lehet-e közlekedni, van-e földút. És van! El lehetne jutni Vlagyivosztokig, ez nekem nagyon tetszene. Magát a két kontinens szárazföldi részét lényegében nyugatról keletre végignyomni. Ez olyan álom, hogy ha majd 50-60 évesen leszek még olyan fizikai állapotban, és a fiam már huszonéves, akkor egyszer talán kiadom magamból.

Mesélted, hogy túrázni is szeretsz...

Imádok kijárni a természetbe, de akkor is, amikor csak egy órám van, elmegyek bóklászni ide a budai hegyekbe... De nyilván nagyon szeretem azokat a hegyeket is, amelyek nagyobb kihívást nyújtanak. Van egy nagy kedvenc, aminek már nekiálltam háromszor, és még egyszer nem voltam fönt a tetején. A Triglavot ismered?

Igen, Szlovénia legmagasabb csúcsa.

Na, az! Gyönyörű! 2868 méter magas a csúcs, négy út vezet föl, de ebből van három, ami egynapos oda-vissza túra, tehát nehezebb utak. Egyszer sikerült kimennünk áprilisban, és még mindig négy méteres hó volt a csúcson. Az volt az első próbálkozásunk, s miután lavinaveszély volt, nem jutottunk föl. A második próbálkozásnál egy lány nem bírta tovább, 200 méterrel a csúcs előtt muszáj volt visszafordulni. Aztán sikerült kimenni megint júniusban, de a több hetes szakadó eső miatt még mindig nem lehetett fölmenni a hegyre, ráadásul egy parkolóban sikerült a bokámat is kificamítani, nem tudtam volna nekiindulni sem. Úgyhogy eddig három próbálkozásból egyszer, mondom, kétszáz méterrel a csúcs alattig följutottam.

Lehet, hogy ez valami jel, nem?

Hogy oda nem kell menni többet? De! Akarom!

Beszéljünk egy kicsit a munkádról.

Most nagyon sokrétű. Csináltam filmgyártó céget, és szabadúszó vagyok már négy éve. Nagyon sokat forgatok hál' istennek, de azért dolgozom színházban is. A Tháliában most mutattuk be nemrég a Királyasszony lovagját, és Vári Évával még mindig játszom a Kamaraszínházban a Harold és Maude-ot. Elég is, mert emellett csomó minden mást is tudok csinálni. Meg hát forgatok, most készítünk egy Amerikában élő magyar rendezővel egy filmet, aminek a Zsigmond Vilmos az operatőre. Emellett a cégemmel befejeztük a Törőcsik Mari filmet, „Naphosszat” a címe. Már volt a filmszemlén, bízom benne, hogy moziban is fog menni.

Ez egy olyan dokumentumfilm, aminek a rendezője és a producere is te vagy.

Igen. Ez a 47 perces film Törőcsik Mari és Anatolij Vasziljev barátságáról, munkakapcsolatáról, az életpályájukról szól. Nagyon izgalmas téma, Moszkvában, Vasziljev színházában is forgattunk. Ő egy olyan ember, akit Mari többször meghívott, és a Mari élt is kint nála egy évet, meg játszott is a színházában. Vasziljev egy nagyon zűrös ember. Hetven körül van, tulajdonképpen önkéntes száműzetésben él Európában.

Miért pont ezt a témát választottad, hogy jött ez?

Engem inspirálnak azok az emberek, akik – hát, most talán furcsa szavakat használok – annyira önazonosak a saját szakmájukban, olyan értéket képviselnek, amit én nagyon szeretek, akik úgymond mesterek a mai világban.
Talán ez utóbbi a legfontosabb. Akiktől sokat lehet tanulni, akiknek valami nagyon határozott értékrend szerint működött az életük, és működik. Egy próbafolyamatról forgattunk tulajdonképpen, ami az alapját adja a filmnek, de nem erről szól, hanem kettőjükről. Azt a három és fél hónapot dolgozza fel, amíg ők valahonnan valahová eljutnak. Tulajdonképpen mindegyikük az útról beszél... Hogy az út, és a küzdelmek mennyire fontosak, amiket ők végigharcoltak az életükben.

Megint az út... számomra érdekes párhuzam, a Camino és ez...

Van benne valami... Engem nagyon izgat a filmgyártás, a képi világ. A moszkvai tévé már érdeklődött a film iránt. Szeretném más külföldi csatornákhoz is eljuttatni, nemzetközi értékeket csinálni az itteni értékekből. Ez az első próbálkozás, de nagyon úgy tűnik, hogy működik.

Ez elég sok energiát és időt igényel. Nem megy a színészet rovására?

Te, a színészet az nagyon kiszámíthatatlan. Tarthat az ember – én azt gondolom – bárhol, mégis bizonytalan szakma. Attól még, hogy úgymond ismert vagyok, hogy nagyon sokat, és jó helyen dolgozhatok, mert hívnak, nem biztos, hogy holnap is fognak hívni. Én alapvetően színész vagyok, szeretek az lenni, de nem viselem el a kiszolgáltatottságot, sosem voltam az az alkat. És néha azt is gondolom, hogy a színészet nem is annyira alkotói pálya. Nem egy alkotói műfaj, én meg szeretek létrehozni ezt-azt-amazt.

Tehát az alkotás izgat.

Engem izgat. És hol ebben, hol abban találom meg.

Például a fotózásban. Amikor legutóbb, tán négy éve beszélgettünk, a Szabadság, szerelem forgatásán is készítettél képeket.

Igen. Azóta ezen a téren is nagyon sok minden történt. A legfrissebb fejlemény, hogy kiadtunk egy könyvet Ács Józseffel, ami nagyon izgalmas munka volt, mert én fotóztam az ő meglévő írásaihoz, ő meg írt az én meglévő fotóimhoz. Ebből született a Történetek életre-halálra című könyv. Novellák, esszék és fotók. És persze, mint minden más területen, a fotózás területén is vannak terveim...

Krisztiánnal valószínűleg még hosszasan beszélgettünk volna, de elszólította, ami most számára minden eddig felsorolt dolognál fontosabb: a család és a két és fél éves kisfia. Csak a teli hamutartó emlékeztetett erre az útról, hivatásról, művészetről szóló beszélgetésre. Amelyek, ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen mind ugyanarról az egy dologról szólnak...

Vinnay Péter