A háromszor épült város

Mielőtt elmennénk Uxmal klasszikus maja városához, megnézünk egy kötélgyártó manufaktúrát a Sotuta de Peón birtokon, ahol egy hosszú, húsos levelű kaktuszféléből vernek kötelet. A szlogenje úgy hirdeti a haciendát, mint a helyet, amely visszavisz a múltba. Csak egy fél napot töltöttem el a múltban, és mert dolgoznom nem kellett a földeken és a kötélverőben, pompásan éreztem magam.
Az egész azzal kezdődött, hogy felültettek minket egy szamárfogatra, amelynek kerekei nem a földön, hanem sínen futottak. Amikor a sombrero-s kocsis kiáltott egyet, a szekér meglódult és egy hatalmas vaskapun begördülve egyszeriben a múltban találtuk magunkat. Bár a múltbéli kaktuszültetvény kísértetiesen hasonlít egy mai ültetvényre, mégis minta a régi idők levegőjét szívtuk volna magunkba.Azt, hogy hogyan lesz a növényből kötél, a legszemléletesebben talán itt mutatják be az egész világon. A hófehérbe öltözött földművesek a bozótvágó késsel a hegyes, húsos leveleket halomra vágják, szárítják, rostjaira szedik, verik, fésülik, sodorják és kész. A izgalmas út végén egy föld alatti barlangtóban józanodhatnak ki a történelem nehéz levegőjétől átszellemült utasok, azután finom ebédet kapnak és körbevezetik őket a spanyolosan elegáns udvarházban.

Uxmal maja városában, amelynek jelentése háromszor épült, több mint 200 kőépület állt egykor, és már Krisztus előtt 500-ban is lakták. Legjellegzetesebb épülete a Varázsló piramisa, egy robosztus, lépcsős piramis, amely a város közepén pöffeszkedik.Nem túl kecses formája ellenére nekem a legjobban tetszik, talán ezért is 88 peso a belépő. A 35 méter magas, ovális monstrum még ma is számos megfejtenivalót ad a tudósoknak. Ezen a vidéken, ahol most járunk, már föld alatti folyók sincsenek, ezért a maja esőisten itt még nagyobb tiszteletnek örvend. A központi piramis bejárata az esőisten hatalmas szája, két oldalt a szemeit faragták a kőbe, de biztos, ami biztos alapon valamennyi szépen faragott épület falába belevésték a képmását.

A dzsungel titkai

Meridában gépre szállva gyorsan Villahermosában találjuk magunkat. A város a csípős csiliszósszal megegyező nevű Tabasco tartomány fővárosa, ahol most szakad az eső. A terminált elhagyva újra nyakamba zúdul az égi áldást, miközben egy másik világ bontakozik ki a párás esőfal mögül. Míg Tabascot átszelve Palenque felé igyekszünk, végeláthatatlan legelők nyílnak meg előttünk, lovagló farmerekkel, hatalmas ültetvényekkel és ültetvényesekkel. Erdőket már csak foltokban látunk, az eső viszont kitartó kísérőnek bizonyul. Lassan 750 kilométerre vagyunk Cancúntól és egy újabb ősi maja romváros felé tartunk Chiapas tartományban.

A dzsungel mélyén megbújó, misztikus ködbe burkolózó Palenque fekvése és gazdagon díszített épületei miatt a talán legszebb város, de mindenképp az egyik leghíresebb. A trópusi erdő csillapíthatatlan étvággyal kebelezi be újra és újra a falakat, a fülledt meleg és a sok csapadék is növényzet kezére játszik, így a város nehezen bírja az ostromot. A lépcsőfokokat moha lepi be – zöldre festve a templomok jókora részét -, de az sem ritka, hogy egy-egy trópusi virág pompázik az épületek oldalában.

A monumentális műemlék-együttes hatalmas, mintegy 1800 hektárt ölel fel. Központi részét, a Főcsoportnak nevezett komplexumot már sikerült kiszabadítani a trópusi növénytakaró aló, de sok épület a dzsugel fogságában rekedt. A falakat gazdag hieroglif feliratok borítják, így igen impozáns látványt nyújtanak a búja esőerdővel a hátuk mögött.

Azon az úton haladunk, amely a városnegyed északi végéből kiindulva a vallási élet feltételezett központjába, a Főtérre vezet. A hatalmas teret kelet felől az épületek fölé magasodó, tekintélyt parancsoló Palota uralja, ahol a négyszintes Torony is áll. Sokan úgy tartják, hogy őrtoronyként használták az itt lakók, egy másik feltételezés szerint viszont inkább csillagászati megfigyelőállomás, obszervatórium lehetett. A tér déli oldalán, az erdő öleléséből alig szabadult hegy lejtőjén áll a fenséges Feliratok Temploma, mely 36 méter magas és kilenc, egymásba illeszkedő épülettörzsből áll. A szakrális épület nevét az itt kőbe vésett, maja hieroglif szövegekről kapta.

A lenyűgöző romvárost elhagyva egy másik ámulat, a csodálatos színű Aqua Azul zuhatag vár minket, ahol a Misol-Ha vízesés körül is járható. Nem nehéz kitalálni a kis öblökké szélesedő folyó és zúgói miért kapták beszélő nevüket. Az azúrkék vízben fürödni is lehet és isteni tortillákat sütnek a parton. Az éjszakát egy trópusi hotelben, a Chan-Kah Resortban töltjük a dzsungel közepén. Reggeli félálmomban egy kertésszel futok össze a reggeliző terasz felé vezető ösvényen, aki épp egy jókora banánfürtöt kanyarít a fáról, hogy a vendégek elé rakhassa, még frissiben.

San Cristobal de la Casas, az indiánok városa

Az utolsó nap minden percét kihasználjuk 2100 méter magasan, San Cristobal de las Casas városkában. Az indián eredetű, gyarmati időket idéző hely mesés szőtteseiről híres, amelyet a helyi asszonyok készítenek nagy kézügyességgel. Színes takaróktől, terítőktől tarkállik a nyüzsgő főtér is. A hangulatos város két emberről kapta a nevét, ami nem ritkaság Mexikóban. Szt. Kristóf mellett a dicsőségben egy Bartolomé de Las Casas nevű misszionárius osztozik, aki még az 1500-as években a bennszülöttek fő védelmezője volt a gyarmatosítókkal szemben.

Az idő itt zordabb és hűvösebb az alacsonyabban fekvő területekhez képest, így elkel a pulóver, amit nagyon furcsa előkapni a fülledt és meleg Palenque után. A fogadóban az estére készülve még tűzifát is bekészítek a kandalló mellé, ebből tudhatom, éjszaka még hidegebbre fordul. Talán így könnyebben szokom hozzá a visszatérés és a hűs Európa gondolatához.

Czene Annamária