A fekete párduc és a szent kút népe

Úton Ek-Balam romváros felé megirigylem sofőrünket, itt aztán igazán élvezet a vezetés! A kihalt országúton sehol egy lélek, csak a levegő táncol a forró aszfalt fölött, s az utat szegélyező dús szubtrópusi erdő előttünk a végtelenben összeér.

Ek-Balam piramisát már 24 pesoért meg lehet nézni, a szemügyrevétel amúgy sem kérdéses. A mintegy kétezer éves Ek-Balam - jelentése fekete párduc - a pre-klasszikus időszakban épült, északra innen a Mexikói-öböl, keletre pedig a Karib-tenger mossa a földnyelv partjait. A várost Krisztus után 600-ban roppant falakkal vették körül, mivel fontos kereskedelmi központ volt, gyakran törtek rá az ellenséges törzsek, hogy némi aranyat zsákmányoljanak lakóitól. A romváros központi részen több lépcsős piramis is épült, amelyeknek tetejére tornászva magunkat gyönyörű kilátásunk nyílik a területet körülölelő esőerdőkre, amelyből a távolban több, piramisra emlékeztető zöld kúp púposodik ki. Mint kiderül, ezek olyan piramisok, amelyeket még nem sikerült kihámozni a mindent magába temető dzsungelből.

Bámulatos, hogy a maják mennyi mindent felfedeztek és használtak már ebben az időben. A 30-40 méter magas piramisokat az őslakosok mészkőből építették és már ismerték a cementet is, amelyet a mészkőből nyertek égetéssel. A kosárlabdát is ők találták fel, bár jóval véresebb változatát űzték akkoriban, viszont ritkábban is múlatták így az időt.A tornát évente egy alkalommal rendezték meg és két csapat állt fel a pályán, hajszálra, mint ma. Az első gólig folyt a küzdelem, azután a győztes csapat kapitányának a fejét fényűző ceremónia keretei között levágták. Ellentétben a közhiedelemmel nem a vesztes, hanem a győztes kapitánynak – aki ügyessége folytán nyerte el a kiváltságos küldetést – kellett holtában isten színe elé járulnia, hogy népének áldást kérjen. Nem volt időm hosszan elgondolni, milyen lehetett eme véres közjáték a valóságban, mert esőisten nyakunkba öntötte cseppfolyós áldását, a legmagasabb piramisról már-már kettesével szedve a lépcsőfokokat menekülőre fogtuk.

Immár a vidéki élet ízeit kóstolgatva egy kis falucskában kanyarogunk, ahol a maja hagyomány szerint a lakóházak félgömböt formáznak, és mindegyiknek két bejárata van, egymással szemben. Mindez azért, hogy a szél körbejárhassa és hűtse az épületet. Elvetődtünk egy ilyen típusú szállásokat kínáló, ökohotelbe is, ami csábítóan olcsó megoldás (200-250 peso/nap/ház) a puritán körülményeket kedvelő utazóknak. Ökosága mindössze abban rejlik, hogy se villany, se bútorok, se ágy nincsenek a szerény berendezésű szobákban, egy függőágy és egy mértes matrac képezik a teljes berendezést. Cserében viszont itt mindenki megélheti a vidéki idill minden savát-borsát, tikokkal, veteményessel, ásító délutánokkal és zümmögő legyekkel. A szociográfiai kitérő után a híres Chichen Itza felé vesszük az irányt, amely innen nyugatra, Yucatan közepén fekszik.

Chichen Itza városát már akkor is így hívták, amikor megépítették valamikor a 8. században. Eredetileg maják lakták, de később toltékok érkeztek ide, ezért az épületek mindkét kultúra nyomait magukon viselik. A város még romjaiban is csupa titok és izgalom. Leglátványosabb épülete a központba épített „El Castillo” (a kastély), Kukulcán monumentális piramisa, amelyet megmászni nem különösebb vállalkozás, ám a lejövetel okozhat némi fejtörést. Egy darabig úgy tűnt, életem hátralevő részét én immár odafenn töltöm el, de aztán csodálatos bátorság költözött a lelkembe, és óvatosan megindultam lefelé. Félig ülő pozícióban, körültekintően araszolva vettem csak észre, hogy a közelben mentőautók is várakoznak, amit nem vettem túl jó előjelnek és egy esetleges lezuhanás veszélyével párosítottam rögtön a látványt. Bámulatos, hogy ide idős emberek is felmerészkednek, és súlytalanul veszik az akadályokat lefelé, velem ellentétben.

A maják építészeti tudományának ékes bizonyítéka, hogy minden napéjegyenlőségkor a lenyugvó nap utolsó fényei egy tekergőző kígyó, a tollaskígyó árnyékát festik a piramis lépcsőire. Chichen Itza-hoz mintegy 600 épület, templom és több labdapálya is tartozott. A templom oszlopsorának a dzsungelben folytatódó részét még nem állították helyre, így az még mindig az erdő foglya. A város alatt futó folyó egy széles hasadékot mentén hirtelen előbukkan, így láthatóvá válik a smaragdzöld víz.A krátert formázó szent kútnak mágikus erőt tulajdonítottak az itt lakók, ezért nem itták vízét, ellenben egy csomó aranyat és ezüstöt dobtak kultikus szertartások közepette a mélyére, amelyek a mai napig ott pihennek az alján. Kutatók szerint nem is lehet a felszínre hozni az ősi kincseket, mert nincsenek olyan technikai eszközök, amelykkel károsodás nélkül kiemelhetnék azokat.

Meridában pihenünk meg, amelyet "fehér városnak" is neveznek tiszta, rendezett utcái és jól karbantartott épületei miatt.Szálláshelyünk a spanyol udvarházak világát idéző Fray Diego vagyis Diego testvér nevű fogadó, amely La Mancha lovagja szellemét idézi. Az elegáns főtéren még elcsípjük az utolsó taktusait egy színes, latin-amerikai mulatságnak, amelyet a sejtelmesen megvilágított katedrálissal szemben, a városháza előtt rendeztek a helyiek.

Czene Annamária