x

Ismeritek Bódvalenkét, a freskófalut?

Hírek , beszámolók, úti cél ajánlók

Ismeritek Bódvalenkét, a freskófalut?

Feltöltve: 2016-04-08

Bódvalenkén jártuk, a kétszáz lelkes borsodi Freskófaluban, Miskolctól 57 kilométerre északra, ahol a művészet erejével és a jó szándékú értelmiségiek kapcsolati tőkéjével igyekeznek kitörni a nyomorból és a reménytelenségből az ott lakók.

A szórólapon azt ígérik, ha elmegyek Bódvalenkére, meglátom a falut körülvevő mesebeli lápvilágot, és megismerem közelebbről a cigányokat. Hogyan élnek, milyenek valójában. Eszembe jut a karcsai láp, amelyben, a tó vizén valaha tündérek táncoltak, és olyan volt, mint a túlvilág a János vitézben. Azt viszont egyszerűen kiirtották vagy húsz éve. Tündérrózsástul, liánostul, mindenestül. De a bódvalenkei még megvan! Azt írják, nem szabad vezető nélkül odamenni, mert el lehet benne süllyedni, de nagyon különleges élmény. Lehet, hogy még szebb, mint a karcsai volt?

A másik ajánlaton mosolygok. Kecskemét külterületén nőttem fel, cigánygyerekekkel játszottam, a szomszéd utcában a járdára ültek ki pipázni a nagyszoknyás cigányasszonyok. És rendszeresen járt hozzánk Rézi néni, a mezítlábas cigány koldusasszony. De hát már hol van ez a világ? Lehet még van sokkal jobb!

A buszon Pásztor Eszter fordító meséli, hogyan talált rá a falura 2009-ben, utána hogyan kezdett bele a munkába, hogy felrajzolja Európa térképére Bódvalenkét, és az itt élőket elindítsa a talpra állás útján. Nagyon hamar eldöntötte, hogy segíteni akar ezeknek a mélyszegénységben élő embereknek. Több hasonlóan elszigetelt, nehéz sorsú települést látogatott végig, azután Bódvalenkét választotta.

Szekkók a vályogházak falán

Eszter úgy gondolta, ha ahhoz hasonló falfestmények születnek a faluban, amilyeneket korábban egy arab sivatagi faluban látott, akkor lesz miért ide látogatni a turistáknak, és ez hozzásegítheti a bódvalenkeieket ahhoz, hogy kitörjenek reménytelen helyzetükből. Munkatársaival megnézték a házakat, és kiválasztották azokat, amelyekre műalkotás kerülhet. 2009-ben készült az első falfestmény, és azóta már nagyjából harminc szekkót, és nem freskót festettek a meghívott magyar és európai cigány művészek. (Ugyanis a szekkó az, amit száraz falra visznek fel. De ezt a kifejezést viszonylag kevesen ismerik, az, hogy mi a freskó, mindenki előtt világos). A felnőtt képzőművészek mellett egy képet a miskolci Herman Ottó Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola diákjai készítettek. Ezen a képen, amelynek Cigány népmesék a címe, látható a bódvalenkei lápban lakozó sárkány is.

De most még a buszon ülünk, a bekötő út mellett áll a vendégház, ahol a legtöbben, akár hatvanan is megszállhatnak a környéken, ha éppen az árvíz nem önti el a területet. Most következne a láp, de még ilyenkor tavasszal semmit sem látni belőle, a vadregényességet, a sárkányt, tündéreket, manókat sem, de még azt sem, hol lehet itt elsüllyedni.

Közben Pásztor Eszter mesél rendületlenül. Nem tudta, amikor idejött először, hogy vannak olyan házak, ahová nincs bekötve a víz, és még ha bekötik is, ebben a faluban nem mindenki tudja, mit kell csinálni a vízvezetékkel, hogy ne menjen tönkre. Máig akadnak a faluban, akik a faluközpontjában hullámzó mosótóra járnak mosni. Eszter munkatársaival nagy küzdelmet vív azért is, hogy a falubelieknek legalább villanyuk legyen, még olyankor is, ha nem tudják fizetni a villanyszámlát. Nem mondható idillinek a kép, amelyet Eszter fest, de olyan felemelő részletei is vannak, mint az augusztusi sárkányünnep, amelyen dzsessz és flamenco zenészek, táncosok és a falu lakói együtt énekeltek, táncoltak, de ilyen helyi asszonykórus sikeres brüsszeli szereplése is. Írni, olvasni sem mindenki tud a faluban, de van igyekezet. Egyik este Eszter azt látta, hogy a programirodában késő este, jóval zárás után ég a villany. Belesett az ablakon, és azt látta, hogy egy írástudatlan férfi, a neten tanulja a betűvetést.

Működik-e a varázslat?

A freskófalu az elmúlt hét év alatt híres lett, díjakat nyert. A MOME diákjai, híres zenészek, diplomaták, képzőművészek látogatták meg. Mostani vendéglátásunk célja, hogy beharangozzuk, Bódvalenke turisztikai célpont. Fejlesztik az infrastruktúrát, igyekeznek minél több turisztikai attrakciót létrehozni. Az ideérkezők együtt főzhetnek a helyiekkel, meghallgathatják a gyermekzenészeket, az asszonykórust, bulizhatnak a helyiekkel. Kirándulhatnak a lápba, gombát szedhetnek azok, akiknek ebben már van gyakorlatuk.

Olyan tervek is vannak, hogy cigányéttermet nyitnak, amelyben az étlapon cigányételek mellett a térség jellegzetes fogásai szerepelnek majd. Több jeles gasztronómiai szakember is járt már itt – köztük Az év éttermének választott Alabárdos sous-chéfje – gyűjtik az ötleteket. Az alapanyagot a helyiek termelik majd meg, és ez állandó bevételt jelenthet számukra. Nekem is szegezi a kérdést Urfi Máté, a térség TDM menedzsere, hogy mit gondolok a cigánykonyháról. Azt gondolom, amit tudok is, hogy nomád is, közösségi is. Szeretnek nyárson sütni, grillezni, kemencében sütni, lecsósan, fűszeresen főzni, csúcsra járatni az ízeket, mint a Dél-Alföldön. Szenvedélyes, temperamentumos, életteli konyha, bár nem túl nagy a repertoár. Felénk a második világháború előtt a belsőségeket csak a cigányok ették. A kultikussá vált pacalpörkölt, és az értéktelenebb gombákból készült gombapörkölt is cigányétel volt. Máté belekezd egy mondatba a desszertekről, de közben újabb szekkóhoz érkezünk, és csak az ebédnél jövök rá, mit akarhatott mondani, vagy kérdezni.

A szekkók Horváth János, Zoran Tairovic, Kunhegyesi Ferenc, Ferkovics József, Csámpai Rozi, B. Balázs András, Illés Barbara művei. Nem tudom megmondani, melyik a kedvencem. A tévézsinóros angyal, a Krisztus a Bódvalenke legendája című képről, a síró madarak, a szerelmes párok vagy a sárkányos kép, amit a gyerekek festettek vagy mégis inkább a versenyautós, amely a cigányság reménylett kibontakozását mutatja?

Varázslatos képek, sok vággyal, fájdalommal, szépséggel, őszinteséggel, mítoszokkal, szimbolikus alakokkal. Sokan mondják, hogy ebben az évezredben már úgy kell megteremtenünk a valóságunkat, az életünk kereteit, mintha mind művészek lennénk. De ha a művészek a képeken megteremtik is a legszebb álmokat, lesz-e ereje, kitartása, hite a falunépének ezeken az álomszálakon a magasba kapaszkodni? És valóban megkap-e hozzá minden segítséget, türelmet, biztatást?

Babgulyás, házi pálinka

A programiroda termében terítenek nekünk az ebédhez. Az udvaron üstben főtt a babgulyás, abban benne van minden. Szegény emberektől egy gazdag étel, nagyszerű marhahússal, olyan jó kolbásszal, amilyet régen ettem, jó paprikával. Tudnák ők máskor is, hogy mi a jó, ha lenne miből! A kemencéből frissen kivett vakaró és magvas pogácsa méltó partnere a babgulyásnak. Pásztor Eszter közben elmeséli, hogyan falta be a cigány káposztás lecsót a finnyás belga küldöttség. Az almás desszert is látható gonddal készült. Egy régi este jutott az eszembe, amikor az A38-as hajón rendeztek performance-t: békési cigányasszonyok főztek, utána falatonként a szánkba rakták az ételt, közben elmesélték életük történetét. Aki nekem mesélt, árva gyerek volt, és éppen az almás palacsintánál ért a legszomorúbb részhez. Minthogyha a desszert fényűzése már nem járna neki, csak az árvaság, a nélkülözés, meg a vizes palacsinta.

De van itt jó házi pálinka, birs és szilva. Meg is kóstoljuk. A polgármesteré a bérfőzde. Elmegyünk még a Waldorf tanodába. Tündéri gyerekek írják a házi feladatukat egy parasztház kicsi szobájában. Az egyik kisfiú elkéri a gépemet, hogy lefényképezzen vele. Megengedem, miért ne?

Póni és flamenco

Kérdezem, hogy maradtak-e fenn mesék, legendák a lápról. Pásztor Eszter ingatja a fejét, hogy nem maradt semmi. Kérdezem, hogy akkor honnan vannak ezek a pompás mesék, amiket ő mesélt. Azt mondja, együtt találták ki a helyiekkel. Közben már jönnek a gyerekek. Két fiú, az egyik gitározik, a másik kannázik, és egy énekes kisleány, aki sokat tanult a flamenco énekesektől, és lehetne sokkal bátrabb, mert nagyon jól énekel.

A mosótó mögött közben valaki kikötött legelni egy tarka pónilovat, mintha enélkül nem lenne elég szürreális a látvány a festményekkel, a környező dombokkal, a csirkékkel, biciklikkel, kiteregetett ruhákkal, az udvarra kitett heverőkkel. A póniló nem ritka állat errefelé, többet is látunk az udvarokban. Talán ennyi maradt errefelé a legendás cigány lótenyésztésből. Aki akar, vehet még pálinkát meg lapos fonott kosarakat helyi kézművesektől, és vár minket busz. Csak sajnos, nem a 30 km-re fekvő Aggteleki cseppkőbarlangba megyünk, hanem hazafelé.

Varga Klára

Telefon: (+36) 1 255 2200
hétfő-péntek 9-17 óráig
E-mail: info@utisugo.hu