x

GasztroNomád kalandozásai, körberágjuk az országot.

Címlap » GasztoNomád kulináris beszámolói

Robbanás a gasztroenterológián

Nem kell részleteznem, milyen érzés, amikor egy gasztromókusnak emésztőrendszeri megbetegedése támad, és nem elég, hogy kórházba kell vonulnia, de még az étkezése is korlátozott.

Csak egy leves

Délben érkezett egy adag leves. Semmi több, mivel nem tudták, mi bajom lehet, gondolták, ez nem árthat. A zsírosan csúszós műanyag edény, mely színében és formájában egy terrakotta csuporra emlékeztetett, azonnal elvette a kedvem az élettől.
Megfosztottam tetejétől, és feltárult előttem egy testhőmérsékletű, csontlevesnek látszó termék, néhány répával és szétázott tésztával. Már az illata (ne becézzük, szaga volt) sem tetszett, az edény mélyen taszított, azonnal visszacsuktam, kóstolás nélkül. „Egyen“ – mondta a nővér, ráztam a fejem, mire kaptam egy „epés“ vacsicsomagot.
Epés?- kérdeztem megrökönyödve, miután jeleztem, hogy 20 éve élek epehólyag nélkül, tehát nem gondolom, hogy epediétát kellene tartanom. „Ezt írták ki magának“ – mondták, így barátkozni kezdtem a csomaggal.

Robbantásos merénylet a szobában

1 db zsemle – rendben.
1 db barnaszínű, langyos felvágott – mondjuk rendben.
1 db bucira puffadt fedőfóliájú, szobahőmérsékletű kicsi kefir – mivel élőflórás, jogos a puffadás, tudjuk jól, hogy erjedési és bomlási folyamatok következtében gázok képződnek. Azonnal tudtam, hogy ezt nem eszem meg.
1 db kockasajtra emlékeztető tárgy, rajta felirat: „Margaréta sajtos natúr“.
Ez vajon mi?? Arra gondoltam, hogy megkenem vele a zsemlét, és jobb lesz, mint a semmi. A biztonság kedvéért leharaptam a csücskét. Nem kellett volna. A sajtos natúr hiányos megnevezés, melyből hiányzik az alany, s ez azért van rendben, mert az alany nem létezik, illetve nem definiálható. Ez ugyanis nem sajt, nem vaj, hanem egy izé, de ezt ugye mégsem lehet ráírni, pedig tisztességesebb volna, mint kockasajtnak álcázni a valamit. Íztelen, illattalan massza, mégis valahogy kellemetlen a szájban, pedig biztos nem árt, de hát nem ártana az sem, ha cafatonként elfogyasztanék egy frissen tartó fólia ívet, mégsem teszem… Megettem hát a zsemle felét csak úgy, és felkészültem az éjszakára.

Idős nénik a szobában takarodót fújtak 9 órakor, így nem maradt más, mint zenehallgatás fejhallgatóval a telefonomról, amikor valami hatalmasat durrant. Lekaptam a fülest, nénik villanyt fel, óriás rémület, találgatások: oxigénpalack? Nincs is ilyen a szobában. Vezeték a falban? Semmi nyom. Ekkor tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt, és igen, ott volt a bűnös: a felrobbant kefir! Szegény nem bírta tovább a feszültséget, hiszen már órákkal korábban is puffadt volt. A környezetében minden csupa kefir, én vagyok a hülye, hogy nem hatástalanítottam így nyáron ezt a pokolgépet, de nem gondoltam, hogy ilyenre képes. Az éjszaka további része eseménytelen volt.

Mit hoz a reggel?

Eljött a hajnal, amit a kórházban reggelként értelmeznek, 5:30-kor már beindul az élet, az éjszakás nővér mindenkiről mindent elmond a nappalosnak, bekötik az infúziókat, jönnek vérnyomást mérni, takarítani, majd jön a reggeli is. Dé ja vue lenne, ha volna rajta folpack, de nincs, mert különben nem férne rá a keserű tea a habosított polisztirol pohárban. És nini, elfogyott a barna felvágott! Sebaj, maradt kefir tegnapról, és ismerősként üdvözlöm Margarétát, a sajtos natúrt is, amit egynapos tapasztalattal már ki sem bontok.
A kefirt sem, mert ha tegnapi, és eddig nem volt hasmenésem, ezután se legyen. A zsemle friss, így megint ő marad nekem, a tea keserű, mint az epe, epéseknek való. Végül is fél péksütemény elég, igaz, nem biztos, hogy emésztési problémákkal fehérlisztes, térfogatnövelő-szeres, élesztős dolgot kellene enni, de értem én, hogy ez van, és még ez a legjobb. Legalább lefogyok kicsit.

Korgó gyomorral, de illúzióktól mentesen várom az ebédet

Jött is a haverom, a zsíros műanyagcsupor, láss csodát, pont az a leves volt benne, mint tegnap, csak kicsit több volt a répa, olyannyira, hogy átszaladt a második fogásra is, mártásként az aprócska hús tetejére, mely mellé rizsköret került. Szerencsére, mivel azt meg lehetett enni. A többi úgy nézett ki, mint ami egyszer már megjárt egy gyomrot, nem véletlenül mondják, hogy minden hányásban van egy kis répa.
A rizs elfogyasztása után úgy döntöttem, hogy a perifériás vénakanüllel a kézfejemen megszegem a kórház szabályzatát, és kimegyek a szomszédos Sparba, mert nem bírom tovább. Megkérdeztem, mit ehetek, de senkinek sem volt fogalma róla, azt mondták, próbálkozni kell. Kicsit bevásároltam: cottage chees, extrudált kenyér, sárgadinnye, őszibarack, sajtos tallér és málnadarabos étcsoki került a kosárba, egy kis meggylével, mert veszettül kívántam. Nem mondom, hogy a kórházban gyorsan megy az idő, de legalább korán hozzák a vacsorát. Mikor megpillantottam a haverokat: Margarétát és kefirkét, azonnal szóltam, hogy nem élnék a lehetőséggel. De csak rátették az éjjeliszekrényre, ezért gyorsan eltávolítottam a kefir fedőfóliáját, kiöntöttem a wc-be, és kidobtam a poharat a szemetesbe, nehogy infarktust kapjon nekem a detonáció miatt valamelyik néni…

Reggel az reggel, jön az infúzió, a takarítás és a haverok: Gréti, a sajtos natúr és pufi kefir. Mondom, ne adják, nem eszem meg, csak az Abonettet, amire rábeszéltem a colitises szobatársat is, meg friss sajt, gyümölcs, alvás délig.

És végre valami boldogság ebédre, egy szelet rizskoch! Diabetikus lekvárral – senki ne kérdezze, hogy miért, nincs logika. Viszont olyan jól esett ez a rizsfelfújt, mint semmi más az előző napokban.
Zsíros-csupros ismerősöm ma is ugyanazt a levest foglalta magában, gyorsan be is csuktam, ne rontsa a látványt. Vacsora a szokásos, nem engedtem, hogy lerakják. Reggeli a szokásos, lerakták. Arra gondoltam, milyen kár, hogy nem én gyártom ezt a Margaréta sajtos natúrt. Mekkora biznisz lehet minden kórházban betegenként naponta kettőt eladni belőle? De ha én készíteném, akkor lehetne egy jelzővel kevesebb és egy alannyal több, és ha legközelebb beteg lennék, a legpuccosabb magánklinikán kezeltethetném magam. Sebaj, Abonett, kevés laktózmentes túró – csak kísérletképpen, mert fogalmuk sincs még mindig, mi bajom lehet. Az őszibarack láttán felsikított a dietetikus, hogy colitisesnek azt nem szabad, de senki nem mondta, hogy az vagyok. Másik orvos azt kérdezi tőlem, hogy Crohn-beteg vagyok-e, egyre jobb, eddig epés voltam, ma már szélesebb a paletta, szerintem semmi bajom nincs, de ha sokáig itt kell maradnom, akkor lesz.

A 4. ebéd

Ennyi idő kellett ahhoz, hogy megkóstoljam a levest. Persze ugyanazt. Csak ma a répák mellett karalábé is volt benne, szarráázott tésztával.
Karalábé, istenem, ha epés volnék, azért nem, ha colitises, azért nem, ha Crohn-szindrómás, azért nem volna szabad megenni. A mobilnet csodája, hogy lassan szakértővé válok a témában. Leves után kevés hideg csirkesült, főtt krumpli, almakompót.
Nem is olyan rémes, csak hideg szegény, a János Kórházból érkezik ugyanis a Tétényi útra. Ehető lenne, ha meleg volna, pürével imádnám, még így ízszegényen is. Este jönnek a haverok, kicsit unom őket, különösen, hogy már reggel is voltak, s tudom, mire kinyitom a szemem, megint itt lesznek. Elég volt! Eldöntöttem, hogy hazamegyek, kiszámoltam, hogy lejárt az antibiotikum kúra, lesétálok a hasi ultrahangra, nem látszik gyulladás, felöltözöm, összecsomagolok: „maga hova megy?‘ –kérdésre csak annyit mondok: haza. „Nincs még készen a zárójelentés, meg kell várni“. Áh, dehogy, visszajövök holnap, mint ahogy a tükrözésekre is, csak innen el, nem akarom látni a zsíros csuprot és Margarétát a robbanékony természetű Pufi úrral. Esküszöm, megjavulok, mert kellenek az ízek, az illatok, az élet, a finomságok! És de jól esett az a velős pirítós kórház után két nappal a füredi Tagore sétányon

Telefon: (+36) 1 255 2200
hétfő-péntek 9-17 óráig
E-mail: info@utisugo.hu