x

GasztroNomád kalandozásai, körberágjuk az országot.

Címlap » GasztoNomád kulináris beszámolói

A tatai Platán

Lassan el kell fogadjuk a tényt, hogy véletlenek nincsenek. Miután elhatároztam, hogy a Platán étterembe ellátogatok, háromszor-négyszer került szóba különböző társaságokban a Platán étterem, pedig előtte nem sokat hallottam róla.

Ez a helyzet azóta megváltozott, mert látogatásom után viszont bárkinek említettem, sokatmondóan bólintott: persze, hogy ismeri, az egy nagyon jó hely. Kiindulási alapom tehát egy tény, nincs kérdés, nincs kételkedés: a Platán Restaurant (vagy Étterem) biztosan egy jó hely.

A várakozásokkal teli hangulatot az sem rontja, hogy sikerül kétszer rossz irányba kanyarodni (pontosabban nem kanyarodni), amikor ide tartunk, de ezt talán ne a Platán hiányosságának tekintsük, fedje jótékony homály a tényt, hogy a tájékozódási képesség nem egy erős oldalam.

Megérkezésünkkor először a vendégház bejáratát veszem célba, utána rájövünk, hogy az étterem kicsit odébb található.

Kedves, közvetlen fogadtatásban részesülünk – az én ízlésemnek kicsit túl közvetlen, van egy ilyen rigolyám, hogy nem szeretem, ha kérdés nélkül letegeznek – majd egy szépen megterített, négyszemélyes asztalhoz terelnek bennünket. Először egy kávét rendelek capuccino formájában, ezt ugyan nem egy (magamat) üdvözlő falatnak szánom, egyszerűen a kávé minőségét egy meglehetősen fontos tényezőnek tartom egy hely megítélése esetében. Szerencsére iható kávé érkezik, ezt az esetek 90 %-ában nem mondhatom el.

Érkeznek viszont az üdvözlőfalatok, kacsazsír, pirospaprikával megszórva, házi zsemlével. Nyilván nagyon éhesek vagyunk, úgyhogy az ebből eredő feszültségfaktort ezzel meg is szüntettük.

Előételnek a cikornyás betűkkel írt, ezáltal kissé nehezen olvasható étlapról füstölt pisztrángot választok lazac tatárral, tormás tejföllel és kapros mézes mustár mártással. Előre is elnézést kérek, ha nem adom vissza egészen pontosan a körülményes megfogalmazású elnevezéseket, megtehetném, de nem akarom. Kóstolótársam erdei gombalevest rendel vargányából és rókagombából, szarvasgombás olajjal.

Megmondom őszintén egy pillanatra elakad a lélegzetem, amikor megérkezik a tányérom és kedvem támad behunyni a szemem és elrepülni egy mezőre – itt némi képzavart érzek magamban, hogy a mezőre, hogyan képzeljem majd tovább a pisztrángot és a lazacot – mindenesetre a tányéron csodálatos, átgondolt, kis „kert” fekszik.

A pisztráng egyenesen mennyei, olyan puha, mint a vaj, alatta bújik meg a lazactatár, a kettő között pedig meglepetés: egy kis kaviár fogad. Ha nem irtóznék, attól, hogy ételek esetében a „mosolyog, köszönt, üdvözöl” kifejezéseket használjak, akkor valami ilyesmit is tudnék írni. Nagyon tetszik mindenesetre ez a kis rejtett meglepetés, nem tolnak mindent azonnal a vendég arcába, evés közben is érnek bennünket meglepetések, újabb hatások.

A tányéron tehát kakukkfűszár, kaporszár, olívabogyó, koktélparadicsom, fél fürjtojás , rukkola, madársaláta, római saláta övezi a csodálatos halkölteményt és én a mező mellé gyorsan odaképzelem a folyót vagy a patakot és akkor így már rendben is van a kép. A gombalevesről is csak szépet és jót hallok, megkóstolom, nem tudok vitatkozni.

Következik a főétel, nekem hízlalt falusi kacsamáj, bundás kalácsra tálalva, vaníliás, sáfrányos körtével és sherrys szőlővel érkezik. Kóstolópartnerem pedig rozmaringos, sült kacsamellet kap vörös áfonyás, narancs mártással, brokkoli fánkkal és tejszínes rakott burgonyával.

Folytathatnám az éhezők iránt érzett lelkiismeretfurdalás ősi közhelyével, de tény, hogy az adagokon nem spórolnak, ami csak azért nem feltétlenül előny, mert így nehezen kóstol végig többféle ételt az ember, ugyanakkor tisztában vagyok azzal a nem elhanyagolható szemponttal is, hogy az ember alapvetően azért eszik, hogy jóllakjon, na itt nem fog senki éhesen hazamenni akár két fogás után sem.

Hatalmas adag kacsamáj érkezik tehát, a hízott jelzővel megtámogatva, körülötte aranyló szőlőszemek és szintén aranyszínű mazsola a körte is aranyszínű, úgyhogy már csak egy lépésre vagyok az „aranyágyon” megfogalmazástól, fő vizuális benyomás: ragyog a tányérom a melegségtől, a szépségtől, a figyelemtől és a vendégszeretettől, nem tehetek róla érzem, hogy szeret engem a séf (hát még ha ismerne), ezt a tányért nem tudta volna különben így összerakni. Belefeledkezem a csodálatosan krémes kacsamáj elfogyasztásába, talán egy egészen kicsit túlkészült, ami engem – vessenek meg - nem zavar, tisztában vagyok azzal, hogy magyarországi vendéglátóipari egységekben szocializálódott közönség vagyunk és nehéz a tudatban elhelyezni, befogadni a tökéletesnek nevezett, de kissé véres májat.

Ugyanígy vagyunk a kacsamellel, ami szintén a beidegződések irányába hajlik (azaz picit ez is túlkészült), rozénak még mondható, de ezt például senki nem fogja visszaküldeni azzal, hogy tessék kérem rendesen átsütni.

Erősődő szuszogás kíséretében rávesszük magunkat a desszertre (na azért annyira nem nehezen). Tatin kisasszony karamellizált alma tortáját kérjük mindketten fahéjas, dió parfait-val.

Előzetes tájékozódásom során már hallottam legendákat a hely fagylaltjáról, de azért mindezt a számban érezni és megízlelni már egészen más. A tortában ismét ott érzem a kedves vendég iránti elfogult pozitív érzéseket, megszólal a híres hatodik érzék a fejemben (vagy nem tudom hol), ezek jó ételek, ez egy jó hely, áthat a jó érzés, köszönöm szerintem másra nem is nagyon vágyom. Még egyszer óvatosságra intek mindenkit: itt nem nehéz jóllakni, továbbá megerősítem immár saját tapasztalat alapján az elterjedt híreket, a Platán Restaurant egy jó hely.

Herbert van Karajon