x

GasztroNomád kalandozásai, körberágjuk az országot.

Címlap » GasztoNomád kulináris beszámolói

A legendás Jégbüfé

A belvárosban nőttem fel. Itt jártam óvodába, iskolába, zongoraórára a szocializmus csípőjén, a hetvenes években. Miközben Andy Warhol művészetet csinált a popkultúrából, mi csendes lemondással álltunk a Felszab téri “dollárbolt” kirakata előtt, és ismételgettük magunkban: nem jár ez nekünk. Fényévekre voltunk egy eredeti Levi’s farmernadrágtól, de nem úgy a néhány házzal odébb álló Jégbüfé süteményeitől!

A belvárosban nőttem fel. Itt jártam óvodába, iskolába, zongoraórára a szocializmus csípőjén, a hetvenes években. Miközben Andy Warhol művészetet csinált a popkultúrából, mi csendes lemondással álltunk a Felszab téri “dollárbolt” kirakata előtt, és ismételgettük magunkban: nem jár ez nekünk. Fényévekre voltunk egy eredeti Levi’s farmernadrágtól, de nem úgy a néhány házzal odébb álló Jégbüfé süteményeitől!

Az édes, leveles vajastészta illata belengte a Felszab’ tér ezen negyedét, csendesen kúszva a Párizsi udvar akkor még üzletekkel tarkított, átjárható labirintusának bejáratáig. Itt kellett felszállnom a hazafelé tartó 7-es buszra, de előtte gyakran betértem ide az éhség függvényében egy pogácsára vagy Rákóczi-túrósra.

Soha nem fogom megérteni miért, de a pultokkal szemben 3-4 pénztárban is ültek a szigorú nénik, köpenyben. Először fizetni kellett, majd a blokkal menni a süteményért. Ha elrontottad a sorrendet, éghettél, mint a rongy, hallgathattad a sorban állók megjegyzéseit, és kezdhetted elölről a sorban állást. Ma sincs ez másképp, csak máshol van a kassza. Tehetnének egy tanulmányutat átkelve a Dunán a Daubnerbe, ahol könnyedén elsajátítható a “hogyan szolgáljunk ki egyszerre minél több embert soros elrendezésű pult esetén” módszertana.

Régóta nem jártam erre, és jó volt látni, hogy még mindig Jégbüfé a Jégbüfé, még mindig édes a süti illat, és nagy a választék. Annyira vágytam a portfólió jelentős részére, hogy nem is úsztam meg a beszerzést hat termék alatt. Persze lehetett volna több is, de volt olyan, amin már a bepárásodott, mocskos üvegen keresztül is látszott, hogy nem szabad megvenni. Vittem volna Sachert, de két otrombán vastag, világos lekvárréteg volt a csokis piskótalapok között, amit ha a Sachernél megláttak volna, sírva alszanak el. Csak az íze kedvéért azonban beválogattam a Sacher-golyót, örök vesszőparipám, az Esterházy-tortát, egy francia krémest, a nosztalgia kedvéért egy Rákóczi-túróst és a csokis csoki életérzés miatt egy Trüffel tortát. Volt Országtorta meg néhány divatos izé hatszázért (a Trüffel is ennyi persze), de a túros meg a krémes és a mini desszert olcsóbb kategória. Az édes mellé egy kis sós került a zacskóba (tökmagos pogácsa, sajtos masni, túrós pogi), semmi különös, jobb, mint a Fornetti, de a minőségiek versenyében esélytelen.

Alig vártam, hogy hazaérjek, ledobtam a konyhapultra a táskát, és állva, kabátban nyúltam a villáért. Papír letép, sorrend felállít: első a Rákóczi-túrós. Bár megkérdezte a pultos kislány, hogy habos legyen-e vagy lekváros, én emlékezetből a lekvárost választottam, pedig gyerekkoromban csak egyféle volt: A RÁKÓZCZI-TÚRÓS, ami habos is volt, meg lekvárcsík is volt rajta, és ugyanazt értette alatta a szocializmus összes cukrásza. Akkor még biztos épebb volt az oktatási rendszer, ugyanabból a könyvből tanultak a vendéglátós diákok, és voltak mesterek, akiknek fontosabb volt a tradíció, mint az önmegvalósítás, vagy a spórolás. Szóval ez a Rákóczi-túrós majdnem úgy nézett ki, csak hab helyett a francia krémes krémje éktelenkedett a szánalmasan vékony túrórétegen. Sokat nem dobott rajta a barackíz, mert penetránsan vanillin íze volt a recsegős krémes krémnek, emiatt a francia krémest már meg se kóstoltam. De látszott, hogy a teteje az rendben, szép a fondant, és a hab se gipszből van.

A kétesélyes Esterházy-torta következett. Mert, ugye az vagy jó, vagy nem, nincs átmenet. Ez felülről érintette a “vagy nem” kategóriát, látott már diót, morfológiailag olyan, szép a fondant, de egy villával pont elég. Én ettem még eggyel, hátha csak nem éreztem jól, hogy nincs benne semmi élvezet. De itt elengedtem a kóstolást, majd Gábor fiam megeszi ezt is a túróssal együtt, neki szinte mindegy, csak édes legyen. A krémest betolta a lányom, aki ennyit mondott: “Tudod, az üzemi krémessel szemben az embernek nincsenek nagy elvárásai. Ott nem bánt, hogy vanília helyett műanyag vanillin van, ha nem ocsmány a hab, nem nyúlós a tészta és van rajta fondant”. Neki eretetileg a Sacher-golyót szántam, óriási szakértő a témában, minden alkalommal szükséges a bécsi műintézmény meglátogatása a Kärntner Straße sarkán. Kettévágtuk a bigyi-bogyót, mely keresztmetszete erősen hasonlatos volt egy kókuszgolyóéhoz. Itt elengedtem az elvárásokat, mikor megszólalt a lányom: “figyelj, ez egész jó!” És tényleg. A lekvárral összemancsolt piskótamorzsa íze rendben volt, és étcsokoládé borította a tökéletlen gömbformát. Vegyétek bátran, megéri az árát, 180 Ft.

A XXI. századi Jégbüfé favoritja számomra a Trüffel torta. Finoman tömény, nincs kisajnálva a kakaópor – ez jól látszik a színén is. Nem mondom, hogy gyermekkorom íze, hiszen a trüffel szót sem ismertük akkoriban. De a látókör szélesedésével, európai tapasztalatokkal, kicsit a balkánon még innen, de évtizedekkel a rendszerváltáson túl, már az ízlésem sem ugyanaz. Talán soha nem is választottam volna a Jégbüfében annak idején Rákóczi-túróst, ha olyan sok minden lett volna a kínálatban, mint ma.


Telefon: (+36) 1 255 2200
hétfő-péntek 9-17 óráig
E-mail: info@utisugo.hu