Villányban jártam I. rész

Gere Attila meghívására érkeztem Villányba. Az utazás időpontjára a hét elejét választottam, ilyenkor kevesebben vannak, jobban lehet beszélgetni a borászokkal. Gere élményről részletesebben a „Teszteltük” rovatban olvashatnak, most egy picit kitekintünk Villányra, a pincesorra, borturizmusra, arra voltam kíváncsi milyen egyéb élmények várják a turistát a mediterrán borvidéken. Hogy fér meg egymás mellett az oportókultúra, és a látványpincék világa.

Úton

Villány megközelíthetősége finoman szóval is nehézkes. Közel 3 óra szükséges a kevesebb, mint 220 km-t megtételére, autópálya ugyanis nincs. A szomjas utazó az ország egyik legforgalmasabb főútján halad, de semmi nem utal arra, hogy akár a szekszárdi, akár a villányi borvidék a közelben van. Még térség legnagyobb városának határában, Pécsett sincs turisztikai vagy útjelző tábla, nehogy véletlenül egy turista odatévedjen.
Egy turisztikai desztinációban, márpedig Villányt egy jó hírű borturisztikai desztinációnak tekinthetjük, nemcsak a vonzó környezetre, kifogástalan vendéglátóhelyekre és szállásra van szükség, legalább olyan fontos az információ. A legtöbb településen, ahol turistákat is fogadnak gyakran megfeledkeznek az információnyújtásról, mely legalább olyan lényeges eleme a turizmusnak, mint a közlekedés, vagy a vendégszeretet.

Oportókultúra

A csendes kisváros magja a főutca, a közel 20 egyforma méretű, berendezésű pince várja a vendégeket. Újat építeni már nem lehet, eladó pince sincs, bekerülni szinte lehetetlen. Az ajtók feletti cégérek ismerős neveket rejtenek, de sok a felfedezni váró szomjoltó hely is.
Ez az oportókultúra hazája, a pincesor, a hagyományos borturizmus „sodró folyosója”, itt vonulnak a tömegek egyik pincéről a másikra. Ezen a soron minden elfogy, az emberek bármit megvesznek, csak villányi legyen. A pincesoron lévő pincészetek többségét végig kóstoltam, a mostani tapasztalataimat vetem papírra.
Új, ismeretlen helyen mindig kiválasztok egy-egy a vidékre jellemző fajtát, azzal kezdem a pincészet megismerését, ha az nem ízlik, nem is lépek tovább. Ilyen alapborok Villányban az olaszrizling és a portugieser. A sor elején található Fritsch pince igazi bulizós hely, igényes tömegborokkal. Egyik bort se találtam lenyűgözőnek, káprázatosnak, különösebb élményt nem nyújtottak, viszonylag magas is alkohollal is bírtak, de becsületesen elkészített, egyenes, tiszta borokat kaptam, ezek a jó tömegborok. Olcsón, jót!
Günzer Tamás és Szende Gábor nem ismeretlen nevek a borfogyasztók számára, boraik fellelhetők az ország többi településén, nemcsak Villányban kaphatók. Mindkét helyen kedves hölgyek fogadtak, ha van idejük és kevés a vendég, szívesen beszélgetnek a vendéggel. A borok finomabbak, egyedibbek, odafigyeléssel készülnek, bár az ár/érték aránnyal itt már voltak gondok. Fenntartással fogadtam, hogy egy-egy kimondottan jellegtelen vörösért miért kell azt az árat elkérni, mint a normál borért? Őszintébb lenne, ha asztali kategóriában, vagy folyóborként árulnák az ilyen borokat, a hitelesség megőrzéséhez ez elengedhetetlen. Be kell ismerni, hogy vannak rossz évjáratok is, amikor a szőlő nem úgy érik be, ahogy szeretnénk, és ez a boron is érződni fog.

Csillogó márkák

Ha Villányt, mint a magyar borok sikertörténetének helyszínét mutatják be, három nevet biztosan nem felejtenek ki belőle: Bock, Gere, Tiffán (néha Polgár is). Megtették, amit megkövetelt a vidék: egységet képviseltek a borok minőségében, folytatták hagyományaikat, felépítették az egyik legerősebb magyar borvidék márkát. Mára a villányi bor egyet jelent a jó minőséggel, egy összetéveszthetetlen stílussal.
Folytatása következik.....