A Lellei köztársaság „hontalan” katonái

Az esemény nem maradt emlékezetes, a hír nem hagyta el még a Balaton környékét sem. Ekkor készült a Lellei pecsét, a legromantikusabb tárgyi emlék, ami a történetből megmaradt.

Főhősünkre/főhőseinkre illik a hontalan jelző, hiszen a dél balaton egy kevéssé ismert, de annál többet dolgozó borász családjáról van szó. Balatonboglár, mint borvidék ismert, a Bujdosó név ott ismert, Pest felé közeledbe már alig. Méltatlanul vannak ők a háttérben, amiről egy kicsit ők is tehetnek. Nem nagyon írnak róluk újságok, blogok nem csámcsognak életükön, a bulvár sem kapta fel, a boraikat nem emlegetik a legek között, pedig ha jobban megismernék őket etalonként szolgálnának.

Munkájukat a szakma is elismeri, de valahogy még sincsenek úgy a köztudatban.

Bujdosóék tradicionális családi pincészet, akik már több generáció óta foglalkoznak szőlőműveléssel és borkészítéssel. A család „menedzser” tagjai, a két testvér, Zsigmond és Ferenc. Zsiga a vendéglátásban kezdte, a balatoni vendéglősök táborát erősítette hosszú évekig. Bujdosóék nem szeretnek a fókuszban lenni, ezáltal nincsenek is. Dolgoznak, de nemcsak ők, hanem az egész család. Mindkét fiúnak saját családja van már, akik saját tehetségük és ambíciójuk szerint vesznek részt a munkában.
Mindkét fiú, Zsiga és Feri is nagy mókamester, értik és szeretik a viccet. Emlékszem egy budapesti borfesztiválon találkoztam velük először. Órákig voltunk náluk és beszélgettünk. Nem komoly dolgokról, csak jöttek a sztorik egymás után, folyt a bor és „hülyeség”. Megkedveltem őket. Mostani látogatásom célja a pince megtekintése volt és pár bor megkóstolása.

A pincében

A Balatonbogláron található pince egy főuri uradalom melléképülete volt, ezt vették még és alakították át vendégfogadásra is alkalmas helyiséggé. Szép boltívek, nagy terek kellemes hangulatot árasztanak. A pincében vendéglátás is van, melyről a bejárattal szemben lévő kemence is árulkodik.

Borok

Sauvignon Blanc – az utolsó évjáratot kóstoltam (2009), mely friss, üde és fajtajelleges volt.
Altanus 2006 (vörös): a bor az édesfűszerek tárházát villantja fel, melyet a kerek tanninok reptetnek. A bor négy évének köszönhető és persze a jól beérett szőlőnek, hogy simulékony, könnyen ihatóvá vált mára. A krémesség mögött nagy erők dolgoznak, a bor 13,5 foknyi alkohollal van megáldva.
Altanus 2007 (fehér): illatában gazdag, de egysíkú. Nem tudnám megmondani, hogy a benne lévő fajták közül (sauvignon, királyleányka, chardonnay, szürkebarát) melyik dominál. Házasításról van szó, nem is kell egy fajtának kilógnia, illatos és pont. Az elképzelés, az irány jó, mert ezek a fajták egy izgalmas ízvilágot képesek együtt összehozni.
Pinot noir a 2006-os évjáratból egy felemás tétel. Valószínű az évjárat nem kedvezett neki, a sok napsütés, kevés csapadék (sok szárazság) elvitte a fajta szépségét. Egy jó balatoni vörösbor, de nem egy tipikus pinot noir.
Tramini: szárazon is viszi a prímet illatának tisztasága: szőlő és szőlő! Illata olyan tömény, hogy édes bort várnánk, de nem az lesz, hanem egy testes száraz nedű. A fajta dominál benne.
Tramini – késői szüret – Aranyhíd – illatban parfüm és kókusz, ízben karamell, utóíze hosszú, hangyányit kesernyés. Likőrös (alkoholos) íz indul el a borban, majd kíséri végig a kortyot, furcsa, mert a bor csak 11 maligánnal bír. Aranygaluskához, a kínai konyha édes-fűszeres ételeihez ajánlható.
A pincészet slágeritala az olasz proseccora emlékeztető, Secco elnevezésű habzóbor, melyet ez alkalommal nem kóstoltam, de nagyon szeretem.

Bujdosóék természetesek és kedvesek. Ha nem ismerném őket, nem is tudnám mit rejt az a palack, amire a Bujdosó név van címkézve. Egy balatoni bort. Milyen sokat jelent egy találkozás, a megismerés élménye később minden egyes Bujdosó palacknál előjön. Bujdosóék nem szeretik a PR-t, a felhajtást maguk körül, pedig ma már a nélkül nem megy.
Kedves borrajongók, aki még nem kóstolt Bujdosó bort tegye meg bátran, ajánlom figyelmükbe!

Borbaráti üdvözlettel:

Cseh Márton