x

India, egy más világ

Egy vállalkozó kedvű hölgy arról mesél nekünk, hogy hogyan került egy hátizsákkal Indiába, s milyen élményekkel gazdagodott az ott eltöltött hónapok alatt. A kontinensnyi ország vidéki életét – ami persze jócskán eltér a nagyvárosi életformától - Boros Krisztina térképezte fel.

Hogyan jött az ötlet, hogy Indiába utazz?

Míg Amszterdam utcáit róttam, egy könyvkereskedésben felfedeztem egy kötetet India textiliáiról, amelyben térképek mutatták be az üzemek elhelyezkedését. Ruhaipari üzemmérnökként végeztem, s mivel már régebben is vonzott ez a világ, azonnal tudtam, hogy fel kell keresnem ezeket a helyeket.
Eddigi két utam során összesen kilenc hónapot töltöttem Indiában, bakancsban, hátizsákkal bejárva a kontinensnyi ország kis falvait, színes városait. Utaztam vonaton, buszon, riksán és teveháton, de egy és ugyanazon helyen eltöltött rekordidőm mindössze tizenhét nap volt.
Ezalatt a kilenc hónap alatt rengeteg fotó készült. Csak a második úton mintegy 2500 felvétel, ami egy különleges ország mindennapjaiba enged bepillantást. Európai szemmel különös, hihetetlen világ tárul elénk.
Ahol az utcán takaróra kitett protézisek, egy-két fogó és egy szúrós szemű hindu férfi meríti ki a fogorvos fogalmát, ahol az asszonyok gombócokba gyűjtik a szent tehenek trágyáját, hogy utána szétlapítva és megszárítva tüzelőként használják, ahol a szabómester varrógépestül egy telefonfülke előtt várja kuncsaftját, ott bizony szokatlan az élet egy európai ember számára.

Gondolom, azért országon belül is hatalmas eltérések vannak mind életvitelben, mind életszínvonalban.

Persze, nagyok a különbségek. Delhiben például sokkal jobban hasonlít az élet az általunk megszokotthoz, és aki csak két-három hétre megy, nem is nagyon jut túl a nagyvárosokon. Én legjobban busszal szerettem utazni, nemcsak az olcsósága miatt, hanem mert ezzel a legkisebb faluba is el lehetett jutni.
Igaz, indulás előtt tíz-tizenöt embert meg kellett kérdezni, és statisztika alapján eldönteni, vajon melyik lehet a helyes járat, hiszen az ottani írásjelek számunkra érthetetlenek. Több százan rohanják meg érkezéskor a buszokat, és zsebkendőket raknak le az ülésre, jelezvén, ez az ő helyük. Ha valaki nem fér el, a tetőn is utazhat, ahová egy kis létrán lehet feljutni, igaz, a bádog a napon rettenetesen felforrósodik. A járművek különben borzalmas állapotban vannak, a műszerfalból kilógnak a kábelek, a sofőr strandpapucsban vezet. A kalauztól egy zsinór vezet a vezető fülénél elhelyezett csengőhöz, ezzel jelzi a megállást és indulást.
A haladás egyébként nagyon lassú, a falvakban még vásárolni is le lehet szállni. Az utak csak olyan szélesek, hogy egy jármű fér el rajtuk, ha valaki szembejön, le kell térni, és ez igen veszélyes. Sokszor láttam kiborult rakományú kamionokat. Vannak buszvezetők, akiknek ennek ellenére az a szórakozásuk, hogy csak centikre kerülik el a szembejövőt. Nekem, mivel nagyon szerettem az „anyósülésen” utazni, többször is halálfélelmem volt emiatt. Vannak éjszakai buszok, melyek drágábbak, elegánsabbak, és a jobb módú réteg használja őket. Ezeken videófilmeket vetítenek, amit az emberek megszállottan néznek, hiszen az otthoni televízió vidéken szinte ismeretlen fogalom.

Ennyi idő alatt nagyon sokféle szálláshelyen megfordultál. Lehetett-e ott hazai szokások szerint lakni és tisztálkodni?

Általában egyszerű helyeken, panziókban, családoknál laktam. Majdnem mindenütt vödörből kellett fürdeni, amelyhez egy három-négy decis műanyag pohár volt rendszeresítve zuhany gyanánt. Ha meleg vizet hoztak, az már jó helynek számított, a zuhanyozós szálláshely pedig már maga volt a kánaán. A tisztaságot nem lehet Európához viszonyítani, a falon sokszor gyíkok vagy más csúszómászók szaladgáltak. A szúnyogok sok helyen veszélyesek, mert maláriát lehet tőlük kapni, a többféle védőoltás mellett még itthon érdemes ez ellen is felfegyverkezni.
A vizet európai embernek nem szabad fogyasztania, mert ugyan az ottaniaknak semmi bajuk nem lesz tőle, de aki nem szokott hozzá, májgyulladást és más kórt szedhet össze. Az ételek rendkívül fűszeresek, szinte mindenbe tesznek chilit, és a köménymagot is nagyon szeretik. Otthon a családok a földön esznek törökülésben, általában rizst fogyasztanak zöldségkörettel úgy, hogy a kezükkel egy kis kanalat képeznek. Ha ízlik a koszt, hangos csámcsogással fejezik ki, és a böfögés is természetes velejárója az étkezéseknek.

Mennyire gyakoriak Indiában a turisták?

A nagyvárosokban és környékükön egyre gyakoribbak, és ez a kultúra megőrzése szempontjából nem is tesz jót az ottani közösségeknek. Persze, ők ezt nem így látják, és szinte betegesen rajonganak mindenért, ami európai. A második utamra - okulva a korábbi tapasztalatokból - már több száz tollat, ceruzát, aprópénzt vittem, mert a gyerekek szinte mindenütt ezt kérik ajándékba. Még a jobb módú családoknál is rendkívüli eseménynek számított, ha például egy „Made in Germany” feliratú tollat kaptak tőlem. Találkoztam olyan aprópénzgyűjtő emberrel, aki az utcán minden külföldit megszólított, és egy albumban országonként voltak csoportosítva kincsei. Volt régi magyar százasa is.
Egy kislánynak egyszer egy régi pulóvert ajándékoztam, és amikor másnap találkoztunk az utcán, már abban feszített büszkén. A felnőttek egyébként igen hagyományosan öltözködnek, minden törzsnek megvan a saját viselete. A nők nagyon színesek, szinte minden ékszerüket magukra aggatják. Volt olyan eset, hogy egy útkereszteződés mellett egy utcai cipészmesterrel javíttattam a levált talpú bakancsomat, pár percen belül több száz ember gyűlt oda, megbénították a forgalmat, és végül egy rendőrnek kellett helyreállítania a rendet.

Az indiai képek láttán az embernek olyan érzése van, mintha mindig mindenki az utcán lenne.

Az emberek gyakorlatilag a házaik előtt élik életüket, sokszor kinn is alszanak egy takarón. A különböző mesterek az utcán toborozzák kuncsaftjaikat, a szabó, a fodrász, a cipész mellett helyi specialitások is vannak, ilyen például a fülpucoló. Ez a meglehetősen bizarr művelet egy hosszú pálca és egy fogorvosokéhoz hasonló tükör segítségével történik.
Minden iparosnak van egy kis füzete, amelybe a vendégek, főleg külföldiek beleírják, mit végzett a mester, ő mennyire volt vele elégedett, és ezért mennyit fizetett. Mivel elég irreális összegek szerepeltek ezekben a kis irományokban, erősen megkérdőjelezhető a valódiságuk. Az utcán a tehenek az utcaseprők, hiszen szinte mindent megesznek, beleértve az újságpapírt és a félig letépett plakátokat is. A zöldségesek kevésbé szeretik őket, botokkal hajkurásszák el az állatokat a standoktól, nehogy az egész árukészletüket lelegeljék a szent állatok. A falvakban a csüngő hasú disznók is szabadon szaladgálnak, feketén, koszosan, hatalmas sörénnyel. Látványuk felér egy fogadalommal, mely szerint azonnal vegetáriánus lesz az ember. A majmok már veszélyesek is lehetnek. Ha valami csecsebecsénk megtetszik nekik, akár nekünk is támadhatnak, hogy megszerezzék.
Több ízben volt velük afférom. Egyszer a nyakamban lévő narancssárga pénztárcát akarta az egyik megszerezni, hosszú közelharc árán - és némi külső segítséggel - én győzedelmeskedtem. Egy másik alkalommal nem tudtam megmenteni a rablótól a frissen vásárolt több kilónyi szőlőmet. A majmok olyan szemtelenek, hogy még a nyitva felejtett szállodai szobák ajtaján is bemennek, és hangosan vicsorogva dézsmálják meg a gyanútlan utazót. Egy japán rajzoló fiúnak a teljes irónkészletét lovasította meg egy majom, megfosztva ezzel minden további munka lehetőségétől.

Indiáról köztudott, hogy a vallási hagyományok szinte semmit sem változtak az évezredek során.

A két legnépesebb vallási csoport a hindu és a muzulmán. Ezenkívül van egy csomó kisebb szekta. Az emberek békében élnek egymás mellett, számukra ismeretlen az olyanfajta gyűlölködés, mint például a Balkánon. Minden családnak van otthon egy kis kerámiából vagy fából készült temploma, mely előtt reggel és este imádkoznak, füstölőt gyújtanak és ahová friss virágot tesznek.
Még Delhiben a külföldiekkel gyakran tárgyaló üzletember is otthagy ilyenkor csapot-papot, ügyfelet, hogy legalább tíz percre a lelki életét gondozza. A templomokba csak mezítláb lehet belépni, sok helyen még lábat is kell mosni. A mezítlábasság egyedül az úgynevezett patkánytemplomban zavart egy kicsit, ahol az állatok a lábam körül rohangáltak, és olyan szelídek voltak, hogy kézből ettek. Ezen a helyen úgy tartják, hogy a halottak lelke a patkányokba száll át, ezért szent állatként tisztelik őket.

Mesélnél nekünk az európaitól jócskán eltérő temetkezési szokásokról?

A halál Indiában nem számít szomorú eseménynek. Benárez-ben, a Gangesz partján - a jellegzetes magas lépcsők fotója szinte minden útikönyvben megtalálható - külön gátszakaszt használnak halottégetés céljára.
Hitük szerint, akinek itt adják meg a végtisztességet, annak nem kell többet újjászületnie. A halottégetés miatt az egész városban jellegzetes, édeskés szag terjeng. Külön épületben várják azok az öreg emberek sorsukat, akiknek már csak heteik, napjaik vannak hátra. A ceremónia inkább csak a gazdagabbaknak adatik meg, mivel igen költséges. A terhes nők, gyerekek és szádhuk testét nem égetik el, hanem csónakról beborítják a vízbe, majd sorsukra hagyják azokat. Az ottani higiéniai viszonyokra jellemző, hogy pár száz méterrel arrébb fürdenek és ruhát mosnak a folyóban, sokan még isznak is belőle. Az immunrendszerüket valószínűleg erősíti, feltéve, ha túlélik. Az indiaiak szeretnek ünnepelni. A tavaszt hatalmas felvonulással köszöntik, a fiatalok festékporral töltött zacskókkal dobálják a járókelőket az ablakokból, háztetőkről. Sokszor még a buszok ablakain is berepül egy-egy ilyen tasak, egyszer, egy mellettem utazó nyakkendős-öltönyös üzletembert talált telibe.
Az illető érdekes módon csöppet sem lett ideges, levette, megtörölte a szemüvegét, és nyugodtan utazott tovább. Ez ott ilyenkor „benne van a pakliban”. Bezzeg én sírógörcsöt kaptam, amikor az utcán megdobáltak és csurom festékes lett a ruhám.

Voltál-e veszélyben a kint töltött hónapok alatt?

Egyszer egy több napos sivatagi tevegelésen vettem részt. Egy indiai fiúval ketten ültünk egy állaton, és a nap végeztével a szabad ég alatt aludtunk. Ezt utólag nagyon megbántam, mert éjszakára hihetetlenül lehűlt a levegő. Reggel útitársammal azt vettük észre, hogy egy skorpió mászik a tarisznyámba. A fiú intett, nehogy belenyúljak, majd kívülről a zsákkal összeroppantotta a veszélyes jövevényt. Ha akkor óvatlanul belenyúlok a táskámba, lehet, hogy most nem beszélgethetnénk.

-ant-
  • 

Telefon: (+36) 1 255 2200
hétfő-péntek 9-17 óráig
E-mail: info@utisugo.hu